A Kiscelli Múzeum legújabb, Te jössz?! című kiállításán egy olyan, mindenki számára ismerős jelenséggel találkozhatunk, amellyel, ha foglalkozunk is, azt tevékenyen, aktív részvétellel tesszük – elvégre épp az a lényege. Nem árt azonban, ha most az egyszer hátralépünk egy-két mezőt, hogy jobban rálássunk arra, milyen uta(ka)t jártak be, milyen elágazások mentén alakultak ki az első pillantásra talán egy viszonylag homogén halmaznak tűnő társasjátékok.
Az egyik legérdekesebb kérdés, amellyel maga a kiállítás is kezdődik: mi az a (társas)játék? A tizennyolcadik századtól a mai napig láthatunk példákat arra, hogy időben és térben milyen képlékeny fogalomról van szó, milyen tényezők által különülnek el az egyes játéktípusok – miközben a határvonalak még ma sem véglegesek és szilárdak. Az ügyességi és a szerencsefaktortól, a játékosok számától, a játékmenettől és egyéb jellemzőktől függően, meddig társasjáték és mikortól valami más az adott játék? A problémakört történeti kitekintés, különböző, vitára okot adó (Villa Paletti, 2001) vagy ma már egyértelműen nem társasjátéknak tekintett (gramofonos lóversenyjáték, 1906) játékok és egy közvélemény-kutatás eredményei helyezik kontextusba. A nyelv kérdése is lényeges szempont – a német gesellschaftspiel tükörfordításaként honosult magyar társasjáték szó ugyanis eleve feltételezi, hogy ezt a játékfajtát csak több ember játszhatja, míg az angol board game a táblára helyezi a hangsúlyt, így már elfogadhatóbbnak tűnik, hogy valaki egymaga játsszon (Friday, 2011).
Fotó: © Gehring János
Wittgenstein általában a játékról (tábla-, kártya-, labdajátékok, stb.), annak fogalmáról gondolkodva írta: „Mi a közös mindezekben? – Ne mondd, hogy »Kell valami közösnek lennie bennük, különben nem hívnák őket ‘játékok’-nak« – hanem nézd meg, van-e valami közös mindben. – Mert ha megnézed őket, nem fogsz ugyan olyasmit látni, ami mindben közös, de látsz majd hasonlóságokat, rokonságokat, mégpedig egész halomnyit. Szóval: ne gondolkozz, hanem nézz!”[1] Ugyanez – ha nem is olyan széles spektrumban, mint általában a játékok esetében – a társasjátékoknál is igaz. Érdekes lenne az egyes, a tárlaton szereplő játékok különböző, meghatározott szempontjai, a – Wittgenstein kifejezésével élve – „családi hasonlóság” alapján ábrázolni azok egymáshoz való viszonyát, közelségét, távolságát. Hányan játsszák; van-e tábla, dobókocka, bábu, kártya, ha igen, milyen és hány darab; milyen jellegű ügyesség és képesség kell a játékhoz; mekkora a szerencse szerepe a játékmenetben; mennyire szórakoztató; van-e nyertes/vesztes, és így tovább. A társasjáték fogalmi meghatározhatatlanságának tudatában léphetünk be azok világába, hogy nézzük és megismerjük őket, elmerüljünk sokféleségükben, izgalmas történeteikben.
Az egyes játékok rokonságához hasonlóan érdekfeszítő a kultúrák és a nemzetek közötti átjárások, kapcsolatok rendszere, amelyek nem csak az egyes társadalmak politikai és gazdasági berendezkedésének, az etikai és esztétikai fogalmaiknak, elképzeléseiknek a különbözőségét mutatják meg, hanem általában is felvetik a kultúrák közötti kommunikáció lehetőségét (lehetetlenségét). Az Indiából származó pachisi (magyarul Ki nevet a végén) és a kígyók és létrák (életutat szimbolizáló, erényeket és bűnöket felvonultató játék) először Angliában, majd Európában terjedt el, és mindig az adott ország és korszak értékrendje tükröződött benne (például a viktoriánus erkölcsök vagy a keresztény erények [Utazás a Jézuskához, 1930]), végül az eredeti jelentését elveszítve a szakrális, moralizáló dimenzió kikopott a játékból. Más esetekben, a kulturális közelség/távolság függvényében, megfelelt a külföldi minta is: A megkoppasztott veréb (1910 körüli) magyar változatában angol és német szabályok keverednek, az 1940-es években pedig ugyanazzal a grafikával adták ki itthon az Ember ne mérgelődjöt (vagyis a Ki nevet a végént), mint Németországban. A kulturális, társadalmi meghatározottság mindazonáltal – hol nagyon, hol kevésbé explicit módon – az összes játékban tükröződik. Így kerülhetett a kiállítótérben az életutat szimbolizáló, tizenhatodik században kialakult, a lépegetős játékok ősével, a libajátékkal szembe a modern gondolkodásmódról árulkodó euro, ameri, és kooperatív játékokat bemutató rész, az oktató játékok túlsó oldalára a propaganda, a kettő közé pedig a fiús és a lányos játékok – ezek mindegyikét átszövi egy jól meghatározott emberkép és az ahhoz szükségszerűen kapcsolódó életút vagy nevelés kérdése. Amíg az oktató-nevelő játékokat (amelyek kialakulásában Pestalozzi és Montessori játszott meghatározó szerepet) az adott pedagógiai elképzelés és cél, a fejlesztendő készségek, a „játszva tanulás” határozzák meg (általában, és a nemek szerint is: a lányok a családi és a háztartási praktikák [Kis gazdasszonyok, 1900 körül], a fiúk a háború világába nyerhettek betekintést [Kriegsspiel, 1890-es évek]), addig a propaganda játékoknál az aktuális hatalom az (elképzelt) állami érdekek előtérbe helyezésével próbálta meg polgáraiban felkelteni a hazafias érzelmeket (Szerezzük vissza Nagy Magyarországot!, 1939) vagy tudatosítani a téeszesítés fontosságát (Földmívesszövetkezeti társasjáték, 1950). A határvonalak azonban itt is képlékenyek, a pedagógiai és a propaganda célzatú nevelés egymásba csúszhat, a különböző szerepek és készségek megkívánt elsajátítása mögött a modern állam kialakulása óta mindig valamilyen hatalom – többé vagy kevésbé látható – érdekei áll(hat)nak. Ugyanakkor egy játékban is megjelenhet a rendszerkritika, így nem meglepő, hogy még egy társasjáték is tiltólistára kerülhet. A szocialista országok mindennapjait megjelenítő lengyel játékot (Sorban állás, 2011) Oroszországban betiltották, mivel az – legalábbis az orosz fogyasztóvédelmi hatóság szerint – túl kritikusan mutatja be a rendszerváltás előtti időszakot, és oroszellenes érzelmeket válthat ki.
Fotó: © Gehring János
A klasszikus kártyajátékok kapcsán egy társadalom rétegeinek életébe láthatunk bele – a főúri kastélyoktól és elegáns kaszinóktól kezdve a hamiskártyásokig és a bűnbarlangokig. A fővárosi éjjel kártyázásairól és szerencsejátékairól legendák keringtek, a korabeli sajtó rendszeresen beszámolt a különböző esetekről, csalásokról. Budapest azonban nem csak valós tere (volt) a játékoknak, modellként is szolgál(t) a táblajátékok készítőinek – utazás, séta, kirándulás keretében járhatjuk be Buda és Pest egyes részeit, nosztalgiázhatunk, szomorkodhatunk vagy éppen örülhetünk a főváros elmúlt évtizedeiben történt változásoknak (Budai hegyvidék, 1935, Úttörő Vasút, 1949, Séta Budapesten, 1967). Budapest (Pest-Buda) témája az egész kiállítást végigkíséri, szinte mindegyik szekcióban feltűnik, így a játékok mentén egy sajátos nézőpontú várostörténet is körvonalazódik.
A Kiscelli Múzeum templomterének szakrális atmoszférája különösen jól illeszkedik a kiállítás tematikájához. Ha a kiállításra – ahogy ezt a kiállítás utolsó állomása előtt, a hídról meg is tehetjük – mint egy táblajátékra tekintünk (vissza), melynek során a különböző életút-játékokhoz hasonlóan végigjártunk egy bizonyos, meghatározott utat, játékmenetet, úgy a térhasználat szempontjából egyfajta templom-játék(tábla)-kiállítás hármasság rajzolódik ki, amelyben olyan közös elemeket fedezhetünk fel, mint a térbeli kiválás, a hétköznapi élettől való különbözőség tudata, az időbeli különállás, és a sajátos, belső törvényszerűségeken alapuló rend megteremtése. „Formailag mindegy, hogy ez az elhatárolás szent célból vagy tisztára a játék kedvéért történik-e. A versenypálya, sakktábla formailag nem különbözik a templomtól vagy a varázskörtől” – írja Huizinga a Homo Ludens című könyvében.[2] Ahogy a hívőknek egy templomé, úgy a játszóknak a játék tere (a játéktábla) szent, amelyhez különféle, meghatározott szabályok tartoznak, és egy miséhez hasonlóan a játékmenet során felfüggesztődik a szokásos társadalmi élet, miközben egy ideális és feltétlen világrend mutatkozik meg – mindezek a jellegzetességek pedig egy kiállítótér és a kiállítás megtekintésekor is felfedezhetőek. A játékot ugyanakkor az ünneppel is összefüggésbe lehet hozni, melynek során a már említett jellemzők mellett jobban megmutatkozik a rá jellemző vidámság, szórakozás és szabadság. Játék közben egyszerre vagyunk megfigyelők és résztvevők – ez magára a kiállításra is igaz, melynek nagy érdeme, hogy a külön erre a tárlatra készült játékokon keresztül magunk is aktív részeseivé válhatunk a kiállítás játékosságának. Az utolsó állomáson – betetőzve a játék-kiállítás párhuzamot – szintén egy, a kiállítás alkalmából megalkotott játékkal találkozhatunk: a Kiscelli Múzeumban folyó munkát lemodellező stratégiai játék során az intézményben található műtárgyakból kell kiállítást rendezni a templomtérben (Cellris, 2018).
„Minden játék először is és elsősorban szabad cselekvés. Csak annyiban van rá szükségünk, amennyiben vágyunk rá, mert örömet okoz.”[3] A Te jössz?! kiállítás sok örömöt okozhat, játékos felfedezéseket és szellemi kalandot tartogat azok számára, akik úgy döntenek, szabadságukból fakadóan a játékok kötelező szabályai alá rendelik magukat, hogy a „közönséges élet” mezőiből kilépve egy különleges játékmenet részeseivé váljanak – és miközben hangsúlyozzuk a játék mindennapoktól való különállását, önmagában lévő értelmét, ugyanolyan fontos, hogy a játék önmagunk és mások megismerésére is lehetőséget ad.
Te Jössz?! Kiállítás a társasjátékokról
Kurátor: Bartók Flóra, Molnár Bori
A kiállítás április 29-ig tekinthető meg a Kiscelli Múzeumban.
Felhasznált irodalom:
[1] Ludwig Wittgenstein: Filozófiai vizsgálódások. Budapest, Atlantisz Kiadó 1998., 57.
[2] Johan Huizinga: Homo ludens. Budapest, Athenaeum Kiadó 1944., 29.
[3] Johan Huizinga: Homo ludens. Budapest, Athenaeum Kiadó 1944., 16.
A bevezető kép fotóját © Gehring János készítette.
