Egy hétvégét, s benne magunkat feldobni - garantált recept erre egy kirándulás, netán egy másik városba utazás, ottalvással, na az már maga a komfortzónánk átlépése is lehet, a minden napi rutin helyett a kíváncsiság, az ismeretlen újat kereső gombok bekapcsolása napi 24-ben. Az úticél érdeklődéstől, pénztárcától, időjárástól függően sokféleképp alakulhat, de két serdülőkorú fiúgyermekkel (10,12) Bécs például szinte bármikor ideális lehet. Egyrészt vonattal, busszal, autóval könnyedén elérhető, másrészt 4-5 foknyi széllel bélelt időben a szabadtéri programok minimálisra csökkenésével is változatos izgalmat tartogat a császárváros, erős múzeumi orientációval. Na de mit tehet / tegyen egy gyermek, ha a szüleje muzeológus? 1, beletörődik 2, ellenvet 3, együttműködik – akár egyszerre mindet, de maradjunk a 3. pontnál: szülő javasol, gyermek izibe véleményez.

Péntek délutáni érkezés, normál menetrendben 6 órakor minden múzeum zár; a Museumsquartier még magányos gyalogosok színhelye, a színes padok kitevésére, és azon való sütkérezésre még egy jó ideig várni kell. Szitáló eső, és hamar morcossá váló hangulat elől füstös kis lebújba beülni nem sokáig üdítő, főleg, ha egyikünk sem dohányzik. (Ausztriában még büntetlenül lehet hódolni a cigarettának a kávézókban).

És nehogy múzeum nélkül maradjunk aznap este, javaslat: az este 10-ig nyitva tartó Haus der Musik (a Zene háza vagy másnéven Hangmúzeum), a Stephansdomtól alig 5 percre. A 2 fiú egymástól függetlenül negatív módon reagál, ők uis nem zenefanok(???), nem akarnak mindenféle idióta hangszert kipróbálni, elég nekik a suliban kottát olvasni...Szülő ereje a spontán meggyőzésben: úgyis arra kell továbbmenni, nézzünk be, aztán meglátjuk.

A belső udvar

És megláttuk: maga az előcsarnok, és benne egy mozgásra pulzáló, hangot kiadó kütyü, és a segítőkész pénztáros máris észrevétlenül továbblökdös bennünket fölfelé a lépcsőn, ahol manókká zsugorodva percekig ugrálunk a zongora klaviatúrájává átalakított lépcsőn, nem mondom, hogy harmónikus dallamsort sikerül kicsalnunk a lépcsőfokokból, de mindenképpen oldja a kezdeti „mit keresünk itt?” feszültséget.

Maga az épület Károly főherceg egykori palotája, Otto Nicolai zeneszerző lakóhelye, aki 32 évesen Bécsben megszervezte a „filharmónikusok koncertjét”, egyúttal megalapította a Bécsi Filharmónikusokat (1842), zeneszerzőként legismertebb művével A windsori víg nők c. operájával vált ismertté. Mindezt persze csak az első emeleten raktuk össze, ami egyébként ennek a társaságnak lett dedikálva, mint múzeum. De nem mélyedtünk el különösebben a Bécsi Filharmónikusok történetében, aki viszont szeretne, annak az archivum is rendelkezésére áll, ugyanebben az épületben. Az egyik moziterem óriási kivetitővásznáról, mondani sem kell, hogy abszolút csúcsminőségben, az 1946 óta ezen a néven befutott, és aznap világszerte milliókat a tv elé kötő újévi koncertek egyike szól (kezdés minden egész órakor).

Otto Nicolai

Mi, követve a pénztáros 4 szintnyi látnivalóságra kivetített intencióit, ezen az emeleten rövid időn belül lelkes és többszörös valcer szerzőkké váltunk, kipróbálva a múzeum egyik highlightjaként hirdetett Valcer-dobókockát: egy digitális dobókockával ütemről ütemre, hangszerről hangszerre állt össze a négyhangzatú valcerkompoziciónk (a partitúra kinyomtatható, ill. Cd-re iratható és hazavihető). Ha a lábunkba még nem is költözött bele a valcer könnyedsége, a lelkünket már biztosan magasabb szférába emelte.

A „Sonosphere” (szonoszféra), vagyis a 2. szint igazi alámerülés volt a már és a még nem ismert hangok világába, keletkezésükbe, a hanghullámok terjedésébe, hogy hogyan is jön létre mindebből majd a zene: speciális terminálokon hallási küszöbértékeket tesztelhettünk, hatalmas hangszereken ismeretlen hangzásokat fedezhettünk fel, de sokkal izgalmasabb volt a valóban testi zajokkal (ásitás, fogcsikorgatás, stb) szembesülni, hogy milyen hanghatásokat érzékeltünk egykor az anyaméhben, falba süllyesztett kis fémlavorokba bedugott fejjel pedig földrajzilag is messzi városok zajába hallagtózhattunk bele: a velencei piac, a new york-i Brodway vagy éppen a tokió metró forgatagába, és persze a a naprendszer akusztikai jelenségei is hallhatóvá váltak – szóval a hangok és az emberi hang tengerében ringatóztunk.

 Éppen a metrón, Tokióban

És még innen is volt tovább: az ovális formájú Polyphoniumban 7.1 Soundsystem segítségével a zenei high-end gyártás lehetőségei tárultak elénk: Stefan Obermaier, bécsi hangművész Mozart és Beethoven zenéjét alapul véve írt mai „tánczenét”, mi pedig abszolút kikapcsoltunk és lüktettünk a zenével együtt (ld. tánczene)

A testrészek zaja

A zene fővárosának tartott Bécsben vajon kimaradhat-e a város több száz éves zenei múltjának és hagyományának a hangsúlyozása? A válasz a 3. szinten Mozart, Beethoven és társai, avagy a klasszikus bécsi (egykor ott élő és alkotó) zeneszerzők újrafelfedezésével tárul elénk: Haydn, Mozart, Beethoven, Schubert, ifj. Johann Strauss, Gustav Mahler kiállításba hívásával, a különböző életutak, személyes dokumentumok, partitúrák, hangszerek, kortárs műtárgyak bemutatásával és természetesen az általuk szerzett zenék - kvartettek, érzelmes szonáták, lenyűgöző szimfóniák, operák - segítségével lehetünk fül-és szemtanúi annak a zenei fejlődésnek, sokféleségnek, amire a bécsiek a mai napig joggal büszkék.

Mozart több ezer kilométert utazott és koncerzetett végig...

A nagy mennyiségű bemutatni kívánt tudásanyag szerencsére remek egyensúlyba kerül a látványos belsőépítészeti megoldásokkal, hangulati és vizuális elemekkel és persze innen sem hiányozhatnak az interaktiv multimédiás felületek, játékok, képtelenség mindent kipróbálni.

Ha még bírjuk szuflával, az utolsó teremben átélhetjük a virtuális karmesterkedés csínját-bínját, nincs is más dolgunk, mint egy kiválasztott zenei darabot – a polkától a keringőig, Mozarttól Brahmsig – fegyelmezetten eldirigálni a vájt fülű és ütemérzékkel rendelkező Bécsi Filharmónikusoknak…nem is olyan könnyű ez.

Karmesterek és pálcáik

A 4. szint a virto/stage szintje, ahol részese lehetek, megrendezhetem a saját, személyes operámat, befolyásolhatom a zenét, a cselekményt, a színpadi látványt egy multimédiás színpadon, azáltal, ahogy a testem mozog. Persze, mire ideértünk, már csak konstatálni tudtuk, hogy mindez - zene, az ének és a látvány interaktív kombinációja - milyen izgalmas egyébként, az operai előadás megszületését a színészek szemszögéből látni, miközben látogatóként lehetőségem van /lenne a kreatív beavatkozásra.

A Haus der Musik röviden összegezve: négy emeletnyi élményszerzés, kortól és zenei ízléstől függetlenül, a tartalom játékos és új megközelítése csökkentheti a külöböző zenei témákkal szembeni előítéletet, a természetes és elektronikus hangtermelés, az analóg és a digitális zene közötti kölcsönhatás hangsúlyozása pedig erősítheti a zene iránti kíváncsiságot, nyitottságot, a zene univerzális nyelve valóban hidakat képes építeni az emberek közé.

Nyitva minden nap 10-től 22 óráig, 20 órától már félárú jeggyel lehet látogatni.

Folyt.köv, a hétvégéből még 2 nap és minimum 3 múzeum van hátra...