A Brünnhöz (Brno) közeli Svatoborice-Mistrín tábort még 1914-ben hozták létre az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó Halics és Bukovina régiókból elmenekültek számára. A menekülttábori funkcióját 1920-ig töltötte be. Ezt követően 1921 és 1933 között a tábor részben Brünn város szegényeinek kórházaként szolgált, illetve a csehszlovák államból kitelepítésre ítéltek átmeneti kényszerlakhelyeként működött.
A második világháború első szakaszában, 1938 és 1942 között menekültáborként, majd 1942-től 1945-ig internálótáborként működött. Ezek az évek jelentik a tábor történelmének legtragikusabb időszakát. A náci rendszer itt tartotta fogva például a külföldi csehszlovák ellenállás, az emigráció résztvevőinek családtagjait. Levéltári adatok szerint a három év alatt összesen mintegy 3500 személy raboskodott a táborban.
Az internálótábort négyméter magas, éjjel megvilágított drótkerítés vette körül és szigorú rendőri és katonai őrizet alatt állt - mondta Jan Kux történész, aki a tábor múltjával foglalkozik. A lágerben hiányoztak az alapvető higiéniai feltételek, s csak az első másfél évben mintegy 700 ember halt meg. A későbbi időszakból nincsenek adatok.
Rostislav Madara, a múzeum igazgatója szerint az egész tábort megpróbálták a lehetőségek szerint rekonstruálni, egy tárlaton a háború alatti nehéz időszakot is több tucatnyi eredeti tárggyal, irattal, képpel idézik fel. Ezeket az egykori rabok hozzátartozói, leszármazottai bocsátották a szervezők rendelkezésére. "A legérdekesebbnek, legértékesebbnek azokat a tárgyakat tartom, amelyeket a táborlakók állati csontokból faragtak ki" - nyilatkozta Rostislav Madara.
A második világháború után előbb - 1946 és 1949 között - a háborús bűnösöknek kikiáltott csehországi németeket internálták a táborban, amely végül 1949-ben és 1950-ban a görögországi polgárháború elől menekülő baloldali görögöknek és családjuknak szolgált átmeneti lakhelyül. A tábort ezt követően felszámolták.
