Egy kiállításra a koronát kétségkívül az ott megmutatott anyagot tartalmazó katalógus helyezheti. Az ismeretlen Görgei című nemzeti múzeumi időszaki kiállítás most kapta koronáját egy nem is akármilyen, hatalmas kiadvánnyal. Ahogyan a kiállítás is formabontó volt bizonyos szempontból – hiszen a Görgei-kérdés körüljárásával más lett, mint egy klasszikus életpályát bemutató történeti kiállítás -, úgy ez a kötet is sokkal több, mint egy klasszikus katalógus, ami a kiállított tárgyak szakszerű ismertetésén túl egy jó bevezető tanulmánnyal tálalja mondanivalóját. Ez a katalógus pontosan tükrözi a kiállítás megálmodóinak és alkotóinak azt a szándékát, ami a témát sokszínűségében, mondhatni teljes spektrumában kívánta megmutatni. Amellett, hogy a szakma szabályai és klasszikus értékei mentén bemutatja a kiállított tárgyakat és dokumentumokat – ezek között súlyozva irányítja is az olvasó figyelmét – olyan tanulmányokat is közread, amelyeknek voltaképpen nem sok köze van magához a történeti kiállításhoz. Helyesebben fogalmazva a klasszikus történeti kiállításokhoz, mert ehhez az ún. Görgei-kérdés sokrétűségére rávilágítani kívánó kiállításhoz tökéletesen idomul. Ami azt is jelenti, hogy már nem csak a történettudomány és a muzeológia eszközeivel dolgozik, de megjelenik benne a vegyészet, az irodalomtörténet, verstan és filmesztétika egyaránt. Ezáltal az olvasó amint felüti a tekintélyes kötetet, szembe találja magát ezzel a bizonyos sokszínűséggel.
Hermann Róbert bevezető tanulmánya az életpálya minden lényeges csomópontját érinti s rendkívül alapos. Olvastán az embernek olyan érzése támad, mintha a régen esedékes Görgei nagymonográfia szinopszisát látná, pedig egyáltalán nem vázlatos írás, tudományosan megalapozott, korrekt értékelésekkel teli. A szabadságharcos tevékenység elemzését pedig kitűnően egészítik ki a Nagy Béla által készített, rendkívül adatgazdag és mégis jól áttekinthető térképek. Még jobb lett volna, ha sikerül a kiváló történész szövegébe beépíteni legalább a hadjáratokat összefoglaló térképeket, ahogyan azt egy esetben sikeresen meg is tették.
Radnóti Klára a kurátor szeretetteljes bábaságával mutatja be a kiállítást, amihez kapcsolódik maga a tulajdonképpeni katalógus rész. Az ilyen kiadványnak voltaképpen mégis csak ez a lényege, ahol az alkotók szándéka a tárgyak bemutatásával kerül a napvilágra. A kiállítás maradandó értéke annak a hatalmas anyagnak a közreadása, amihez hasonló Görgeivel kapcsolatban még nem került összegyűjtésre. A kitűnő minőségű fotók pedig a legkülönlegesebb darabokat is az olvasó „kezébe adják”. Ilyen például a magyar nemes testőrség tisztjeként Bécsben szolgáló Haller Ferenc grófnak a testőröktől ajándékba kapott szablyája, abból az időszakból, amikor Görgei is Bécsben testőrködött. A különlegesen díszített fegyver az 1837M. szablya formáját követi oly módon, hogy a markolatát jelentős mértében átalakították, ahogyan ebben az időszakban a huszárságnál szolgáló magyar tisztek kedvére történt. Ilyenek válnak aztán majd a szabadságharc legendás fegyvereivé. Szimbólumértéke van ennek a bécsi Hausmann- műhelyben 1842-ben készíttetett díszfegyvernek. Ám még ennél is gazdagabb és szókimondóbb szimbólum kavalkád az 1830-as évekből származó testőrtarsoly a Hadtörténeti Múzeum gyűjteményéből. Persze érteni kell a tárgy megszólaltatásához, de ha ennek birtokában van az ember, akkor már mesél ez a tarsoly. A közepére helyezett korabeli országcímer például arról, hogy új gondolkodásmód alakult ki ebben az időszakban a magyar testőröknél egy olyan dilemmában, amely a szabadságharccá formálódó forradalomban vezet döntéskényszerhez: az uralkodó vagy a nemzet szolgálata-e a katona elsődleges feladata? Végezetül pedig említsünk meg egy igazi ikonikus ’48-as fegyvert, ami teljes mértékben Görgeihez kötődik és szinte szemünk elé varázsolja tulajdonosát, ezt a nagyratörő, hihetetlenül jó katonai érzékkel, stratégiai tudással rendelkező, s ha kell, a harcmezőkön kivont karddal vágtázó, ugyanakkor erősen rövidlátó fiatalembert. A szabadságharcban használt személyi fegyvere, egy szabványos 1845M. lovastiszti szablya speciális markolatkosár kialakítással készült, ugyanis annak végébe egy nagyítót építettek be, amellyel a hadműveleteket tervező hadvezér már könnyebben megbirkózhatott a korabeli térképek apróbetűs adataival.
A kötetnek nagyon komoly technikai erőssége a közreadott képek minősége. Ez nem csak széppé teszi, hanem tartalmassá, illetve adatgazdaggá abban az értelemben, hogy már nem csak rácsodálkozunk a litográfiákra, hanem annak részleteit is tanulmányozni tudjuk. Ez az előny leginkább a dokumentumok közreadásán mutatkozik meg. Tökéletesen elolvashatóak a korabeli dokumentumok, amelyekből most csak hármat emelek ki, mérföldköveiként egy nem mindennapi katonai karriernek. Tábornoki kinevezése a szabadságharc valódi titkaiba enged belesni, hiszen Görgeinek teljesen egyedülállóan kettő is készült belőle. Az első okafogyottá vált, mert az 1848. október 11-én Kossuth által személyesen kiállított diplomát a képviselőház elnöke, Pázmándy Dénes a frissen született magyar polgári államhatalom képviseletében vitte a Lajta mentén állomásozó hadsereg táborába, hogy ott adja át és hirdesse ki, ha szükségét látja. Erre köztudottan nem került sor, így a schwechati vesztes csata napján Görgeit fővezérré emelő Kossuth utasítására (még a csata előtt két nappal) készült el a végleges tábornoki diploma, amelyben a harmincéves fiatal katona rangját október 20-ában állapították meg. Ez persze csak a kívülálló számára váratlan kinevezés, amiről az érdeklődő olvasó meggyőződhet egy másik dokumentum vizsgálatával. Ez Görgei Artúr szeptember 23-án Kossuthhoz írott levele, amelyben szolgálatait gyakorlatilag felajánlja neki, de nem elvtelen karriervágytól vezérelve, hanem mert a szeptemberi válság kellős közepén a fiatal, hazájáért életét áldozni is kész katona Kossuthban látja az egyetlen embert, aki kész összefogni a fegyveres önvédelemhez szükséges erőket az országban. Ezért írja, hogy Kossuth rendeletére haladéktalanul hajlandó bárhova menni, mint „életre-halálra kész embere”. A harmadiknak kiválasztott dokumentum szintén egy ismeretlen Görgeit vetít elénk, aki Komáromban a tavaszi hadjárat csúcsán kiadott kiáltványával olyan izzó hazafiságról tesz tanúbizonyságot, hogy az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy a sorok Petőfi pennájából származnak – ha nem tudnánk, hogy a legendás költő éppen Bem oldalán serénykedik. A katalógus azonban a kiáltvány keletkezésére is támpontot ad, hiszen közreadja az MTA kézirattárából kölcsönzött Görgei-notesz egyik lapját, amely mindenki számára bizonyítja, hogy ezeket a szavakat Görgei saját maga írta. (Nagy kár, hogy az előző lapot, amely még inkább forradalmi hevületről tanúskodik már nem tudták a képhez rendelni.)
A kötet utolsó harmadának tanulmányai aztán igazán különlegessé, sőt izgalmassá teszik ezt a valós Görgei kép megrajzolására vállalkozó hatalmas kiállítási katalógust. Az első három még szokásos tematikát követ. Riedel Miklós a vegyész Görgei tevékenységét elemezve jeleníti meg a természettudóst, miközben eloszlat néhány legendát. Tisztázza, hogy a kókuszdió olajának vegybontó vizsgálatával a korszak kémiájának élvonalában tevékenykedett. Nem ő a laurinsav felfedezője, de nem is csak egy véletlen sikert felmutató „patikárius”, ugyanis kora tudományának elismert művelőjének tekintették még évtizedekkel azt követően is, hogy felhagyott tudományos munkájával.
Vajda László tanulmánya Görgei képzőművészeti megjelenítését elemzi. Ebből kiderül, hogy nagyon kevés alkalommal jelenítették meg hiteles módon életpályája csúcsán és az elkövetkező években. A visegrádi korszak hozta el a hiteles ábrázolások időszakát természet utáni ábrázolásaival. Különösen László Fülöp festményei és a szobrok emelhetőek ki ebben a tekintetben. A kötetben gyönyörű felvételen csodálható meg a közvélemény által alig ismert lovas szobor a sebesült Görgeiről, Holló Barnabás Zichy-kastélyba tervezett szobrának modellje.
Lengyel Beatrix fotótörténeti elemzése a megszokott alaposságával mutatja be a Görgei ikonográfia helyzetét, ráirányítva a figyelmet a fotográfiák máig nem megfelelően kiaknázott forrásértékére, különös tekintettel az életút utolsó harmadára és a hús-vér ember megjelenítésére. Ez utóbbi vonatkozásában az olvasok döntő többsége tényleg ismeretlen Görgeire bukkanhat. Nagyon hangulatos családi, baráti társaságban készült fényképek világítanak rá az életpálya ismeretlen szakaszaira. Még azt is megtudhatjuk belőlük, hogy a tábornok agg koráig erős dohányos volt, és egy igazi muzeológiai csemege: fényképes szabadjegye a millenniumi kiállítás látogatására. Az pedig különösen figyelemre méltó, ahogyan a legapróbb részletekig hatoló kutatáson alapuló tényfeltárással kíséri végig a hadvezérről diadala tetőfokán készített első dagerrotípia sorsát a Strelyski műteremben való 1849. májusi elkészültétől a háborús pusztítás előli menekítése során bekövetkezett pusztulásáig.
A következő három tanulmány fergeteges szellemi kalandozásba vonja be az olvasót. Ez már nem a megszokott katalógus műfaj, és a történettudomány keretein is kívül helyezkedik, de talán épp ezért olyan izgalmas olvasmány a történész számára is, még ha nem is ért mindenben egyet a megfogalmazott véleményekkel. Szilágyi Márton vette górcső alá Görgei megítélését a kortárs szépirodalomban. Vörösmarty szívbemarkolóan elkeseredett legendás versét állítja a középpontba, tisztázva keletkezésének és köztudomásúvá válásának történetét. Megtudhatjuk, hogy a költő nem szánta közlésre, így címet sem adott a bujdosása során papírra vetett versének, ami aztán kézírásos másolás útján kisebb-nagyobb változtatásokkal terjedt és kapta Átok címét. Görgeihez maga az eredeti jutott el, ami halála után az MTA kézirattárába került. De nem ennek 1925-ös közreadása volt az első publikálás, egy másolat felhasználásával ez már 1884-ben megtörtént, megadva a korszak alaphangulatát. Azonban Görgeinek igazságot szolgáltató verseket is olvashatunk a korszakból, Szász Károlyé egészen jó. S még olyan korszakos tekintélyek is támogató pennát ragadtak, mint az idős Tisza Kálmán 1899-ben.
Zimonyi Zoltán folytatja az irodalomtörténeti elemzést a 20. század vonatkozásában és akkurátusan számba veszi a Görgeivel foglalkozó alkotásokat. Megállapítja, hogy azokban többnyire lélekboncolás folyik. Érdekes eszmefuttatást olvashatunk arról, hogy a történelmi hűség kérdésébe nem érdemes belebonyolódni, mert „természetes a művészi sűrítés olyan nagyvonalúsága, amely – ha a történelmi hitelnek minden szempontból nem is felel meg – helytáll a történelmi felelőssége.” A történész azonban a bemutatott művek némelyikénél ezt a felelősséget sehogy sem találja. Hegedűs Lóránt Görgey c. drámája a jellemek küzdelmét olyan művészi fikcióra építi, amelyből a történelmi alap nem csak teljességgel hiányzik, de szöges ellentétben van azzal. Így a végeredmény nem lehet „hiteles sűrítmény”, amely ha a valóságot nem is, de „hitelesen ábrázolja a kamarilla természetrajzát”. Ettől már csak Kovai Lőrinc nagy ívű regénye veti el jobban a sulykot.
Deák- Sárosi László tanulmánya Görgei filmbéli megjelenéseit taglalja. Gyakorlatilag áttekinti a teljes ’48-at érintő filmtermést, amelyben Görgei csak érintőlegesen is előfordul, és erőteljes filmesztétikai elemzés alá veszi azokat, amelyek értelmezik is a többnyire antihős tevékenységét. Mindhárom tanulmány kimondva, kimondatlanul is arra utal, hogy nem született még meg az igazi Görgeit megmutató alkotás, aminek éppen úgy ideje lenne, mint annak a bizonyos nagymonográfiának. A kiállítás és a katalógusa megmutatta az utat: úgy is lehet történelmi „igazságot szolgáltatni”, hogy közben nem teremtünk másik bűnbakot!
