München helyett a Néprajzi Múzeumba került

Könyvtár és adomány

A Néprajzi Múzeum egykori könyvtárolvasója, a 105-ös terem mostantól Vajda László nevét viseli.

Fejős Zoltán 2012-03-07 15:20
Cikk küldése e-mail:

 Nyolcvanhét éves korában, 2010. november 14-én Münchenben elhunyt Vajda László, a modern magyarországi etnológia megalapítója, a müncheni egyetem nyugalmazott etnológiaprofesszora, aki halála előtt néhány hónappal páratlan értékű könyvtárát a Néprajzi Múzeumnak ajándékozta. A múzeum egykori munkatársára, elkötelezett hívére, patrónusára emlékezett azzal, hogy a Néprajzi Múzeum Napján az egykori könyvtárolvasót Vajda Lászlóról nevezte el. Fejős Zoltánnak, a múzeum főigazgatójának ekkor elhangzott beszédét olvashatjuk:

Vajda professzor emlékét mi sem őrizheti méltóbb módon a Néprajzi Múzeumban, mint az a terem, amely ma befogadja Tanár úr, Professzor úr nagyszerű könyvtárát. Ez a páratlan személyes gyűjtemény a Nemzeti Kulturális Alap segítségével a napokban érkezett Budapestre, és itt nyert elhelyezést az adományozó akaratának megfelelően a könyvtár eredeti beosztásának-elrendezésének megtartásával.

Vajda László számára a könyvtár maga volt az élet színtere. Ahogy a vele készült interjúban is elmondta, az ő – s az ő generációjának hozzá hasonló személyiségei – számára a tudomány volt mindennek a fő értelme. Mi nem a tudo­má­nyért, hanem a tudomány által élünk – mondta. De hivatkozhatok közeli mun­ka­társa, Kecskési Mária szavaira is: „Tudását – idézem – a lelkiismerete­sen végigolva­sott és kijegyzetelt könyvekből és nem az internetből meríti. A számítógép csak szava­kat, sorokat tud olvasni, Vajda László pedig a sorok között olvas, és rögzíti az adatot céduláin mint kutatási adatot.” Vajda László a könyvön keresztül, az ol­vasás által és a mind­ebből szervesen kibomló szellemi vitákban látta s élte meg a világot. Ennek horizontja lenyűgözően tágas volt: az ős- és ókortörté­net­től a mai társadalmi és politikai problémákig ívelt, földrajzi határokat alig ismer­ve. A könyvek, az olvasás egészen mást jelentett az ő számára, mint amihez mi manapság hozzá vagyunk szokva. A könyvek Vajdának úgy tartalmazták az emberiség kultúrtörténetét és mindenkori valóságát, hogy ő azokból rögtön analitikus mó­don tények százait rostálta ki, s rendezte különféle logikák szerint formált, a világ megismerését elősegítő halmazokba. Igen, itt elkerülhetetlenül utalni kel­lene a legendás cédularendszerre is! Az ő etnológiájában nem a terepmunkának mint interakción alapuló megismerésnek volt centrális szerepe, hanem a papírra vetett adatnak, tehát a már tudományos szűrőn áteresztett ismereteknek, amit aztán tör­téneti, komparatív és holisztikus alapon vett vizsgálat alá. Ez a globális filoló­gia ugyanakkor nem nélkülözte a helyiek hangját, mestere, Marót Károly nyo­mán val­lotta, hogy a nyelvek, de akár csak a szavak világok foglalatai.

A megértésre törő olvasás, a „sorok között” az összefüggések feltárását se­gítő olvasás ennek a könyvtárnak szemmel látható, világos és egyértelmű jegye. Nézzünk csak körül itt a teremben, a szekrényekben sorakozó könyveken! Alig van olyan, amelyből ne kandikálna ki egy jegyzetlap, egy xeroxmásolat vagy különlenyomat, ne volna körülbástyázva a kapcsolódó kiadványok sokasá­gá­val. Minden az épp olvasott, a félre- vagy a helyére visszatett könyv személyes­ségét sugározza! Ettől olyan más most ennek a teremnek a levegője, mint ko­ráb­ban, amikor évkönyvek, ritkán forgatott folyóiratok, múzeumi akták sorakoztak a polcokon időrendi és nagyságrendi sorban.

A könyvtár sorsáról 2008 folyamán kezdtünk el beszélgetni. Tudtam, hogy legen­dás céduláit a müncheni (egyetemes) néprajzi múzeumnak szánja, ahon­nét egy múzeumi munkatárs heti egy napját már nála tölti az anyag átte­kin­tése és a jegyzetelési rendszer megtanulása érdekében. Kérdezgetni kezdtem, hogy mik a tervei a könyvekkel kapcsolatban. – Áh, az a németeket nem érdekli! – ütötte el a szót a rá jellemző gyors riposzttal. Ami német benne, az itt nem ér­de­kes, mert eleve megvan nekik, de az egyéb nyelvűek nagy része sem hiányzik. A könyvtárosok különben sem szeretik a duplumokat, az egyebektől – külön­nyo­­ma­tok, kivágatok stb. – meg csak irtóznak; ha ilyet kapnak, úgyis kidobják az egészet. Később azt is említette, hogy a könyvtára tulajdonképpen hiányos, mert klasszikus alapműveket csak ritkán vásárol, hiszen ezek megvannak az inté­zeti vagy egyetemi könyvtárban. Futó pillantás is elegendő, hogy ez a megjegy­zés csak az „attól függ” módján állja meg a helyét.

 A könyvtár természetesen leginkább személyes érdeklődését tükrözi, ám ez – ahogy már említettem – im­ponálóan széles körű. Először arra gondolt, hogy halála után értékesítésével, vagy az adományozás fejében kapható adókedvezmény révén feleségének megélhetését könnyíti meg. Kicsike, ahogy szeretett német feleségét, Elizabethet hívta, önzetlenül állt mindvégig Vajda László mellett, intézte napi s világi dolgait. – Én hallatlanul szerencsés ember vagyok. – mondta minden alkalommal Vajda. – Az én feleségem mindent, de mindent elvégez helyettem, én csak és kizárólag azt csinálom, amit szeretek, nincsenek hétköznapi tennivalóim. – Aki ismerte őket, jól tudja, hogy ez mennyire így volt!

Időközben azt is megtudtam – Laci erről nekem, azt hiszem, nem tett soha emlí­tést, bár nem vagyok benne teljesen biztos –, hogy a halála utáni esetleges vételár vagy járadék miatt valóban érdeklődött német könyvtáraknál a könyvek eladásának lehetőségéről. Mindenestre, az én felvetésemre, hogy mi Magyaror­szágon milyen nagy hasznát vennénk könyveinek, s mit szólna ahhoz, hogy könyv­tárát a Néprajzi Múzeumra hagyja, meglepően gyorsan igent mondott. Nem az ötlet, az elsőre még a magam számára is kissé merész felvetésnek tűnő kérés elfogadtatása bizonyult nehéznek, hanem az, hogy a döntés helyessége mellett fo­lyamatosan érvekkel szolgáljak. Így nem véletlen, hogy a könyvek kapcsán is érdemi kérdések izgatták – még akkor is, ha ezek elsőre inkább valamiféle kéretés rituáléjára emlékeztettek.

– Minek az nektek? Ki fogja ezeket a könyveket kézbe venni? Olvas egyáltalán valaki közületek németül? Olvastok egyáltalán?
– Rendben, elhiszem, hogy téged érdekel, de meddig tart ez? Azután jön egy új ember, egy új éra, amikor a tudomány már nem érdekes a múzeumban, csak a reklám, a kommuni­ká­ció; az ilyesmit aztán csak koloncnak nézik, és kidobják az egészet.
Hasonló dilemmák, félelmek húzódtak meg azokban a gyakorlati részle­te­ket illető kérdéseiben is, amelyek arra vonatkoztak, hogyan lesz az anyag elszállítva, elhelyezve, feldolgozva.
– Úgysem lesz pénzed hazaszállítani! Be­rak­játok az egészet valahova a pincébe, aztán majd évek múlva valaki megtalálja a dobozokat, de azt sem tudja, hogy mi ez, és kiszórja mindet. Csupa érthetetlen nyelven írt, poros kacat. – És mit fognak szólni a könyvtárosok? Első dolguk lesz a pár lapos cikkeket kiszedni, félredobni, majd kiselejtezni. Az nekik sem­mi, csak bajlódás, nem tudják, hogy az az igazi érték – és így tovább; nem foly­ta­tom. Még mielőtt bárki azt hinné, hogy túlzok, hogy tiszteletlenül kifigurázom az öreg Vajdát, hogy érdektelen részletekkel hozakodom elő, sietek leszögezni: mindez nagyon távol áll tőlem!

Tudom, sőt időközben még jobban tudatosult bennem – s most erre akarom a tisztelt megjelentek figyelmét felhívni –, hogy Vajda László könyvei sorsán tépelődve a mai kor és a tudomány viszonyáról, a múzeum és a tudomány eloldozhatatlan kapcsolatáról és a hiteles, megbízható tudás elsajátításáról, képviseletéről vallott nézeteivel birkózott. Többször tette szó­vá csipetnyi szerepjátékkal fűszerezve, hogy érzi, elmúlt felette az idő, fel­fo­gása – ahogy gunyorosan mondta – ma már nem „korszerű”. Ami most divatos, az nem az a tudomány, ami által az ő élete zajlott. A múzeumot illetően is mind­untalan eszményei visszaszorulását látta. Münchenben, Németországban éppúgy, mint nálunk. Rájátszott erre is, mert ezzel is óvni akart bennünket a múló jelszavak előtti behódolástól. Hányszor hallottam tőle: mit csináltok ti abban a múzeumban? Ennyi ember egy etnográfiai múzeumban, mint nálatok, sehol nincs egész Európában. Mit csináltok? Nézem az Értesítőt vagy a Tabuládat… Hol van ezekben a tudomány? Nem látom. Így, a rá jellemző csipkelődéssel, provokálással igyekezett engem is kajánul leckéztetni, hogy magyarázzam meg, mit miért csinálunk, érdemi kérdésekkel foglalkozunk-e. De talán nem tévedek: mindezzel önmagát is próbálta megnyugtatni, hogy könyvei jó szolgálatot fog­nak tenni Magyarországon, a Néprajzi Múzeumban.

 Egy ízben úgy fogalmazott, hogy azért juttatja Magyarországra a könyveit, mert ezzel halála után is szeretné segíteni az etnológia művelését odahaza. Ő volt ennek a szaknak a kezdeményezője az 1940-es években a budapesti egyete­men, most is kész segíteni, hogy legyen miből tájékozódni, ha vannak érdeklő­dők, vagy ha a jövőben ismét feltámadna, megerősödne a figyelem az etnológia iránt. Tartozik ezzel, miután a magyar etnológia megalapításáért és oktatómun­ká­já­ért 2008-ban magyar állami kitüntetést kapott, kötelessége, hogy a mai ge­ne­rá­ció­nak is segítsen, ha van még rá igény. Erről kellett akkor őt – és most magunkat – meggyőzni.

Az első írásbeli, németül papírra vetett ajándékozási tervezetet Vajda 2009. február végén küldte el hozzám. Ebben már nem szerepelt olyasmi, hogy könyvei adományozásával majdani özvegyének valamiféle anyagi támaszt is kel­lene biztosítani. A járadék ötletét addigra elvetette, s az adókedvezmény jogi lehetetlenségét is tisztázta/tisztáztuk, így egyértelműen a „tiszta” ajándékozás mellett döntött. Már ez a tervezet kitért az imént felvillantott dilemmák többsé­gére, elsősorban is arra, hogyan biztosíthatja be hagyatékának tényleges fennmaradását és hasznosítását. Magyarán: ha jön az új ember, a könyveket s a tudományt semmibe vevő új éra, a könyveit akkor sem vetik ebek harmincad­já­ra. Újabb beszélgetések, telefonok után abban állapodtunk meg, hogy a kettőnk között létrejövő ajándékozási szerződést a múzeum felügyeleti szerve, a mi­nisztérium valamely felelős képviselője is aláírja majd, ami remélhetőleg kellő biztosítékot jelent a jövőre nézve. Tudom, közben el is kezdte könyvtárát rendezni az átadás előkészítéseként.

A müncheni magyar konzulátus, majd a minisztérium jogi segítségével meg­született megállapodást 2010. március 22-én írtuk alá Vajda László lakásán Schneider Mártával, az Oktatási és Kulturális Minisztériuma kulturális szakál­lam­­titkárával közösen, Janzsó Krisztián konzul úr hitelesítési záradékolása mel­lett. Nagy, emlékezetes pillanat volt ez. László megnyugodott, kedves szavakkal fejtegette, hogy akkor megnyugtatóan megoldódott könyveinek sorsa. Megelé­ge­dettsége ellenére kétségei, félelmei ismét fel-feltámadtak. Egy hét múlva már újra izgatottan telefonált, s később is többször elismételte aggodalmait. Szep­tem­berben találkoztunk utoljára, látása akkor már olyannyira megromlott, hogy naponta alig egy-két alkalommal félórákat tudott olvasni, akkor is csak vastag nagyítóval. Ennek ellenére friss volt, szellemileg hallatlanul élénk, így nem győ­zött korholni, hogy mit is akarok én azzal a múzeumi jelenkutatással. Az éjsza­ká­ba nyúló beszélgetések után szokás szerint ő még munkájába mélyedt, én meg kihasználtam az alkalmat, böngésztem könyveit. Amikor beszámoltam a képző­művészeti realizmust Courbet, Edward Hopper, Andreas Gursky s mások mun­kái alapján tárgyaló, a Kunsthalléban látott kiállításról, felvillanyozódott, s intett Kicsikének, hogy megnézni már nem tudja, de meg kell venni a katalógust. Az­zal az ígérettel jöttem el, hogy megpróbálok fiatalokból kis csoportot szervezni hozzá, akiknek amolyan bevezetést tartana a Vajda-féle etnológiába. November 14-én Claudius Müller hívott telefonon a müncheni múzeumból, hogy Pro­fesszor Vajda, néhány nappal kórházba kerülését követően, aznap reggelre csen­de­sen elaludt.

A könyvek most a napokban tehát hazaérkeztek. Nem hat hónapon belül, ahogy a megállapodás szólt, de itt vannak. Bal kézre – mi­ként a nagy nappaliban, Vajda dolgozószobájában – itt van a mitológia, a vallás­történet, a rítusok-szokások németül, franciául, angolul, köztük egy-egy olasz, netán holland kötet, majd következnek az antik auktorok – természetesen eredeti nyelven kiváló német szövegkiadásokban. Jobbra az iszlám, Kaukázus, Délke­let-Ázsia. A galérián külön egység például – a volt vendégszobából – Afrika, vagy a világ maszkkultúrája és a remek Picasso-gyűjtemény. Mellettük a művé­szeti albumok és kiállítási katalógusok sorakoznak, melyek a lakás tekintélyes méretű előszobájának falait borították. Ha diszciplínák szerint nézzük, az anyag az etnológia mellett a vallástörténet, vallástudomány, klasszika-filológia, a régé­szet, az ős- és ókortörténet, folklorisztika, nyelvészet, művészettörténet, zene­tör­ténet egymást kiegészítő, részben egymást átfedő területeit öleli föl. „Jelen aján­dékozás szempontjából – szól a szerződés 4. pontja – Ajándékozó szakkönyvön a szó általánosan elfogadott jelentését érti, ideszámítva a különnyomatokat, a kó­piákat, a vékony füzeteket is. Ajándékozó tudományos könyvnek minősíti Dante és Shakespeare műveit, azok fordításait és kommentárjait, továbbá az antik és a keleti világ szerzőinek műveit (vers, dráma stb.).” Nem került hozzánk a könyvtár zömében bármilyen nyelű további szépirodalmi része, és a családnál maradtak a „Magyarországon hozzáférhető tudományos-népszerűsítő könyvek”, például lexikonok, valamint „emléktárgyként” az ajándékozó műveinek egy-egy pél­dánya.

 A feldolgozás előtt kockázatos arról nyilatkozni, hogy számunkra mi bi­zo­nyul a legértékesebbnek. Az etnológiai, vallástörténeti alapművek, tanítvá­nyai­nak munkái egész biztosan nagy hiányokat fognak nálunk betölteni. Ne fe­led­jük, a német etnológusok többsége megfordult a keze alatt, és mindig inten­zív szellemi kapcsolatban állt régészekkel, orientalistákkal, nyelvészekkel. Tő­lük szinte mindent megkapott. Idővel döntenünk kell arról, mi legyen az olyan speciális szakterületek szakirodalmával, amelyek nem tartoznak könyvtárunk profiljába, mint például a klasszika-filológia. A megállapodás a döntést a mú­zeumra bízza, azzal a kikötéssel, hogy az ilyen anyagot, valamint a fölös példá­nyokat más közkönyvtárnak szabadon át lehet adni, kivéve az egyetemi tanszéki könyvtárakat. A megállapodás 5000 kötetet rögzít, de ezt semmilyen számszerű előzetes felmérés nem alapozta meg, csupán a szemrevételezés. Már most nyilvánvaló, hogy rosszul saccoltunk, a 265 polcfolyóméternyi anyagot mostani becs­lésünk 9000 körüli tételre teszi. Bizton állíthatjuk, hogy ez a kollekció a Néprajzi Múzeum könyvtárának legnagyobb egyéni hagyatéka, valódi könyvtár a könyvtárban. Úgy tűnik, többet számlál, mint Herrmann Antal, a Néprajzi Tár­saság, majd később Dömötör Tekla, Boglár Lajos hagyatékainak együttese.

Azt hiszem, Vajda professzor úr – László, Laci – megelégedéssel nézne itt körbe. Tudná, hogy hova nyúljon, amikor Hérodotoszra van szüksége, s épp­olyan könnyen rátalálna Frobenius munkáira. Talán még a Süddeutsche Zeitung­ból kivágott cikket is egy mozdulattal előhúzná, amit a nagy Boschhoz – az al­bumhoz – tűzött. Félelmét, hogy a könyveket nem hozzuk el, vagy ha elhoz­zuk is, dobozokban hagyjuk heverni, sikerült eloszlatnunk. Sortartással még rend­szerét is megőriztük, amit majd követ ennek alapján a rendszerező feldolgozás, hogy egészében és áttekinthető módon fenntartsuk és használjuk ezt a nagyszerű gyűjteményt.

Eddig úgy tűnt, minden egyértelmű és egyirányú ebben a történetben: a mi feladatunk, hogy megőrizzük ezt a kivételes ajándékot, megőrizzük Vajda Lászl­ó könyvtárát, az első lépéseket tekintve teljesült. Látnunk kell, hogy a do­log lassan megfordul, s szerencsére megfordítható. Úgy vélem, és hiszek is ben­ne, hogy nemcsak mi őrizzük meg a könyvtárat, hanem ezek a könyvek, azaz a könyvtár és a tudomány fog megőrizni bennünket. Nem várt aktualitása támadt most ennek, így forduljunk csak hozzájuk, a könyvekhez, mert ők tartanak meg minket mint múzeumot; ők óvhatnak meg bennünket mint Néprajzi Múzeumot. Bármi történjen is velünk. A Vajda-könyvtárnak ez lesz – ez lett – az igazi hivatása.

Köszönetet szeretnék mondani mindazok­nak, akik segítsége, illetve munkája, támogatás révén ez a nagy értékű hagyaték itt most szimbolikusan s valóságosan is birtokba vehető. A szállítás költségeit a Nemzeti Kulturális Alap Múzeumi Kollégiuma rendkívüli támogatása bizto­sí­totta. A csomagolás, a szállítás és a kipakolás nem csekély mun­káját a Herber Hausner Szállítmányozási Kft.-nek köszönjük. A könyvtár előzetes felmérését, az összetartozó egységek pontos feljegyzését a hű barát, Kecskési Mária, azaz Maja végezte. A múzeum részéről a nagy munkában a könyvtár vezetője Szöllőssy Gabriella, valamint a be- és kicsomagolásnál végig tevéke­nyen jelen lévő Pávlicz Adrienn vette ki a részét. Itt az épületben egy új alagsori könyvtári raktár kialakítását kellett megoldanunk, ami Nágel Edith, Kántor Mik­lós, valamint Répás György, Szántó Gábor és Szabó László mun­kájának köszön­hető. A most kezdődő feldolgozás természetesen a könyvtár munka­társaira há­rul, ehhez kérem elkötelezett segítségüket, s mondok bízta­tás­ként munkájukért előzetes köszönetet!

Egy mecénás szempontjai

Beszélgetés Richard de Ungerrel

Mire gondol egy külföldi magángyűjtő, amikor egy magyar múzeumot támogat? Meglepő válaszok, szokatlan stratégia: Richard de Unger

2011. november 11. Gebauer Hanga Klára

Kauri és nagyító

Bíró Lajos óceániai ékszerei a Néprajzi Múzeumban

Bíró Lajos abban a korban élt és dolgozott, amikor földrajz, természettudomány és néprajz, a természet, az ember és a kultúra tanulmányozása nem különült el egymástól. Izgalmas gyűjteménye a Néprajziban....

2011. október 10. Vargyas Gábor

Palotából látogatóbarát múzeum

Uniós támogatással valósulhat meg 6 kulturális intézmény, így a Néprajzi Múzeum "Palotából látogatóbarát múzeum - A Néprajzi Múzeum szolgáltatáskínálatának minőségi megújulása a kulturális intézmény...

2010. május 05. Türk Timea
 
Dada és szürrealizmus az MNG-ben 2014. július 9. - október 5.
 
Toulouse-Lautrec világa a Szépművészeti Múzeumban
    Muzeumok.hu Rss betöltése...