„Mindenki tudja a szakmában, hogy honnan származtak azok a tárgyak”

INTERJÚ

Beszélgetés Kalla Gábor régész-asszírológussal, az ELTE-BTK Régészettudományi Intézetének docensével a közel-keleti kulturális örökség helyzetéről

Pallag Zoltán 2016-03-04 09:07
Cikk küldése e-mail:

 

Ön többször járt Szíriában, ásatást is vezetett ott. Hogyan látja, miben gyökerezik az a képromboló attitűd, amely kapcsán Szíria és kulturális kincsei az utóbbi időben a rendszeresen a hírekbe kerül. Tíz-húsz évvel ezelőtt is megvolt ez a jelenség?

Természetesen ez nem egy mélyen, a vallásban gyökerező kulturális attitűd, hanem a politikai fundamentalizmus része.  Bár vannak előzményei a történelemben, újra és újra feltűnik, a jelenkorban mégis újnak számít. Egyértelműen politika által vezérelt magatartásformáról van szó. Jól jelzi ezt, hogy nemcsak képeket, ember és állatábrázolásokat semmisítenek meg, hanem egész monumentális műemléképületek esnek áldozatul. Ha ez egy általános jelenség lett volna, akkor igen kevés dolog maradt volna ránk a muszlim területeken. Egyes helyeken viszont tudjuk, hogy általánosabb gyakorlat volt az előkerült régi képek elpusztítása, ez a helyi imámtól függött. Ilyen hely volt Mószul, nem véletlen, hogy az európai ásatások előttről egyetlen asszír szobor vagy dombormű sem ismert, pedig tudjuk, hogy kerültek elő ilyenek.

A kérdésre a tömör válasz, hogy korábban a közel-keleti tekintélyelvű rendszerek nagy figyelmet fordítottak a kulturális örökség védelmére, így ezzel a jelenséggel egyáltalán nem lehetett találkozni.

A Vallástudományi Szemlében nemrég megjelent „Ókori szent helyek pusztulása. A palmyrai templomok lerombolása” című írásában úgy fogalmazott, hogy a dzsihádisták műemlékekkel szembeni attitűdjét a történelem teljes eltörlésének vágya jellemzi. Kifejtené ezt bővebben?

A történelem a kulturális sokszínűségről szól, főleg ebben a térségben. Szíria ugyanis egymástól eltérő kultúrkörök metszéspontjában fekszik, itt az ókorban ugyanúgy érvényesül a mezopotámiai, anatóliai és egyiptomi hatás — amellett, hogy a helyi kultúrát állandóan újrafogalmazták. Az iszlám előtti és melletti kultúrák jelenléte igen erős ebben az országban, ennek látható, szembetűnő nyomaik pedig a műemlékek. Nem véletlen tehát, hogy céltáblákká váltak, hiszen emlékeztetnek arra, hogy a szíriai etnikai és vallási csoportok nem azonos hagyománnyal rendelkeznek. Azt sem kívánják felidéztetni, hogy ez a múltbeli együttélés sokszor sikeres volt és gazdagságot hozott. Természetesen téves lenne idealizálni a múltat, hiszen a történelem során a véres háborúk sem kerülték el ezt a térséget, de voltak hosszú békés szakaszok. Sőt azt lehet mondani, hogy Szíria az ókorban a világ technológiai színvonalának a csúcsán helyezkedett el, és innen hatalmas területeket láttak le luxuscikkekkel.

Mit gondol, miért van égető szüksége az Iszlám Államnak a kulturális örökség pusztításával járó médiafigyelemre? Vajon nem tennénk-e jobban, ha ez az interjú meg sem születne, hiszen ha nyilvánosságot biztosítunk a terrornak azzal közvetve a palmyrai műemlékeket veszélyeztetjük.

Ez egy kétségtelenül érvényes kérdés, de összetett problémára utal. Én inkább két külön kérdésre bontom. Az egyik jelenség az Iszlám Állam teljesen újszerű, modern médiahasználata, erre azok a szakértők hívják fel a figyelmet, akik nálam jobban értenek ehhez a politikai alakulathoz. A médiafigyelem folyamatos fenntartásának elsődleges célja, hogy erőt sugározzanak. Mint minden archaikus szerveződésű társadalom, sőt gyakran modern társadalmak is, a karizmát az uralomhoz az erő, sokszor a nyers erő birtoklása és működtetése, közszemlére tétele kölcsönzi. A média arra ad ma lehetőséget, hogy minden potenciális követőhöz, alapvetően a szunnita muszlimokhoz az egész világon eljuttassák az erő üzeneteit. Ebben a körben természetesen nem az ehhez hasonló, elemző írásokat olvassák, hanem a tömegmédia kiugró nézettséget elérő híreit, ezek közé bekerülni viszont sokszor csak valamilyen mellbevágó eseménnyel lehet. A fundamentalisták célja a pusztítással és brutalitással folyamatosan anyagot szolgáltatni a jelenléthez, és ebben a közösségi oldalakra feltöltött videók játsszák a vezető szerepet. Az érdeklődés megtartásához egyre inkább sokkolónak, drámainak, filmszerűen megrendezettnek kell lenni a képsoroknak: ókori színházban kivégzések, római oszlopokkal együtt felrobbantott emberek. Nekünk nincs befolyásunk erre a folyamatra, vagyis nem tudunk rontani a helyzeten. Fel kell azonban hívni a figyelmet, hogy a támadás az egész emberiség egész kulturális öröksége ellen irányul, és ugyanúgy háborús bűnről van szó, mint a lakosság elleni brutalitás különféle formáinál.

Ördögi kör, hogy a terroristák nagyrészt az illegális műkereskedelemből fedezik a fegyverkezést, hogy aztán az így szerzett fegyverekkel irtsák a kormányerőket, a civil lakosságot és pusztítsák a műemlékeket. Ön szerint mely megoldási javaslatok vezethetnek eredményre a probléma kezelésében?

Kétségtelenül így van, a látványos műemlékpusztítás egy olyan paraván, amely mögött az illegális ásatásokból szerzett, vagy ásatási raktárakból rabolt tárgyak kereskedelmének ideológiai szempontból cinikus támogatása és megadóztatása áll. Egy korábban is létező probléma eszkalálódott nemcsak Szíriában, hanem egy évtizeddel korábban Irakban is. Nagy viták vannak arról, hogy milyen mértékű az Iszlám Állam így szerzett jövedelme. Egyes szakértők nem látnak olyan mértékű élénkülést a műkincspiacon, amelyből olyan hatalmas jövedelmekre lehetne következtetni, mások szerint a fundamentalisták jövedelmének egy harmada innen származik. Nehéz tisztán látni egy alapvetően illegális kereskedelem esetében, de érdemes néhány biztos adatot megemlíteni. 2011 és 2013 között az amerikai vámhatóság adatai szerint 145 %-kal nőtt a szíriai kulturális javak importja és 61 %-kal az Irakból származóké. A száz évnél régebbi, szíriai eredetű tárgyak éves összértéke nem több, mint 1,4 millió dollár, de tudjuk, a legális kereskedelem csak a jéghegy csúcsát jelenti, és csak egyetlen államról van szó, a sok célország között. Egy ISIS vezető elleni akcióban lefoglalt képek és dokumentumokból egyértelművé vált, hogy a rabolt műtárgyak vásárlói nyugaton vannak. Ugyanakkor az innen szerzett értesülések nem jeleznek nagy volument és a tárgyak értéke sem volt túl magas. Összességében tehát, legalábbis részben és áttételesen, a nyugati világ kultúrát fogyasztó része finanszírozza a háborút.

Számos kísérlet született a szakemberek részéről, hogy megállítsák ez a folyamatot. Ebben valóban igen sokat tehetne a régészeti és filológus (asszirológus) szakma. Ezek a tárgyak csak akkor érnek valamit, ha egy specialista hitelesíti, egy értékes tárgynál a szakértői vélemény akár százszorosára is emelheti a végső árat. Egészen más ára van egy lakonikus tömörségű ékírásos gazdasági okmánynak, mint egy irodalmi szövegnek. Művészeti alkotások esetében jobban látszanak az értékek, de itt is fontos a pontos kor, a tárgytípus ritkasága és az eredetiség ténye, ugyanis hatalmas mennyiségű hamisítvány mozog az eredetikkel együtt. (A híradásokban szereplő lefoglalt tárgyak igen nagy része modern kori hamisítvány.) Rövidtávon teljesen le kellene állítani a térségből származó tárgyak forgalmát, hosszabb távon pedig lehetőséget kellene adni az ásatásokból származó tárgyaknál a legális leletmegosztásra az ásatást finanszírozó intézmények és a befogadó ország között. Így nyugaton a jó szándékúan a múzeumok számára összegyűjtött hatalmas pénzek tudományos feltárásokat finanszíroznának és nem illegálisakat.

A személyes helytállás hősöket szül. Khaled al-As’adot, Palmyra műemléki főfelügyelőségének igazgatóját 2015. augusztus 18-án lefejezték, testét egy ókori oszlopra akasztották fel. Líbiában Leptis Magna római kori romjait egyetlen önjelölt fegyveres őr őrzi. Úgy tűnik magukra maradtak a térség felelősen gondolkodó és cselekvő műemlékvédői.

Az előbbi eset lett híres, hiszen az iszlamisták előretörése idején Khaled al-As’ad, mielőtt elfogták, sikeresen megszervezte a múzeum evakuálását. Szíriai régészek beszámolója szerint hasonló, sikeres akciók máshol is voltak, és a tárgyak Damaszkuszba kerültek. A kivégzett szakember így a mentés szimbólumává, de természetesen haltak meg mások is.

A műemlékvédelem Szíriában és Irakban korábban nem volt magányos küzdelem, erre szakosodott, jól kiépítettek szervezetek működtek. Hatékonyságuk nem volt rosszabb, mint Olaszországban vagy Görögországban. Sikeres volt a rablóásatók integrációjának programja, azaz ásatásokon vagy őrként alkalmazták őket biztos fizetésért. Az iraki szervezet ma romokban áll, és nem sikerült újjászervezni, de a szíriai ma is működik, ha csak ott is, ahova a kormányerők visszaszorultak. A személyes helytállás, a műemlékek védelme az Iszlám Állam területén egyet jelentene az öngyilkossággal és keveset tudunk más kormányellenes erők attitűdjéről is. A felkelők kezében lévő nagy lelőhelyekről készült újabb műholdfotók arra utalnak, hogy nem vetnek gátat a rablásnak, a rablólyukak kiterjedt tevékenységre utalnak. Az igazság az, hogy ebben a térségben a műemlékek a tekintélyelvű rendszerek uralma alatt vannak, illetve voltak a legnagyobb biztonságban.

 

 

Khaled al-As’adot, Palmyra műemléki főfelügyelőségének igazgatóját 2015. augusztus 18-án lefejezték, testét egy ókori oszlopra akasztották fel

 

Helyezzük történelmi kontextusba: mindig ilyen veszélyes szakma volt a műemlékvédelem?

Bűnszervezetekkel szembeszállni sohasem volt veszélytelen. Még békeidőben is volt a régészeknek egy hallgatólagos megállapodása a rablóásatókkal, hogy nem keresztezik egymás útját. A rablók nem mennek olyan lelőhelyre, ahol hivatalos ásatások vannak, és amelyeket őrök vigyáznak, a régészek viszont, ha illegális feltárásokat látnak egy elhagyatott helyen, nem közelítenek azonnal, hanem hagyják őket eltávozni. Ilyen esettel én is találkoztam Szíriában személyesen, egy helyi régészeti felügyelő kíséretében.

A Szaddam Husszein alatti iraki rendszer alatt a rablás veszélyes tevékenységnek számított. Egy újasszír monumentális szárnyas bika fejének lefűrészeléséért tíz embert végeztek ki. Mindez persze embertelen és túlzó volt, de jól jelzi, hogy a hatalom nem engedte meg, hogy bárki a műemlékekhez nyúljon. Szíriában ilyen súlyos szankciók nem voltak. A műemlékvédelem regionális vezetőinek állása magas politikai tisztségnek számított, nagy befolyásuk volt a helyi közéletben, így védettek voltak.

Békeidőben nem fordult elő olyan eset, mint Közép-Egyiptomban a múlt héten, ahol egy tűzharcban három őrt lőttek le, kettő közülük meg is halt, hogy hozzájuthassanak egy sír domborműveihez.

Ami biztos, hogy a műemlékek legnagyobb ellensége a káosz, nem csak a háborús helyzetben változik meg minden, hanem az állami infrastruktúra összeomlásával is, ahogy ez Irakban a két öbölháború között ez kiderült.

A Közel-Kelet régóta első számú forrása az illegális műkereskedelemnek, a lelőhelyek, illetve konfliktushelyzetekben a múzeumok fosztogatása sokak számára a megélhetés fő forrása arrafelé. Mit tehet a két tűz közé szorult régészet a jelenség visszaszorítására, amikor a nyugati gyűjtők, a keleti olajmilliárdosok és új múzeumaik, illetve a nyugati múzeumok és aukciós házak kielégíthetetlen étvággyal szippantják fel a térségből származó műtárgyakat és a „nézelődésipar” (© Almási Miklós) megállíthatatlanul dübörög.

Irak és Szíria nem olyan régóta kiemelt forrásai az illegális műkincs-kereskedelemnek. Mint korábban említettem a kaotikus gazdasági (Irak), ill. a háborús helyzet (Szíria) lendítette fel. A korábbi forrásországok a térségben inkább Törökország és Irán voltak. Kis mértékben ugyanúgy fosztogatták a lelőhelyeket mint Európa szinte minden országában ma is, gondoljunk csak a fémkeresők tevékenységére. Később az egyéb jövedelmek kiesése és a nyomor keltette kényszer esett egybe az illegális műkereskedelmi tevékenység felélénkülésével. A korábbi elszórt jelenség ipari méretűvé vált, először Irakban, majd Szíriában. Egyes helyi vállalkozók nagy pénzeket fektettek be a lelőhelyek szó szerinti feltúrásába, sokszor földmunkagépeket is bevetnek. Általánosabb szokássá vált, hogy az akár 20-30 méter magas és 10-200 ha kiterjedésű régi lakódombokba, arabul tellekbe, kútszerű, mély, kerek gödröket ásnak és keresik a jól értékesíthető tárgyakat. Ezek leggyakrabban egyszerű ékszerek (pl. kőgyöngyök), apró amulettek, egyszerű pecsétnyomók és pecséthengerek, terrakotta szobrocskák, a sírokban ép díszkerámia, pénzek, üvegek. Igen ritkák az olyan művészeti értéket jelentő „emblematikus” leletek, mint a szobrok, egyedi nemesfém ékszerek és edények, vagy a mozaikok. Különösen nagy értéket képviselnek azok, melyeken írás is van. Igen keresettek az ékírásos agyagtáblák, melyeket legnagyobb mennyiségben Irakban találnak. Háborús helyzetben a múzeumi raktárak fosztogatása sem ritka. Ez először 1991-ben az első öbölháború idején történt iraki vidéki múzeumokban. A legnagyobb médiafigyelmet a bagdadi múzeum kifosztása kapta 2003-ban, ahonnan azonban ma leginkább a kisleletek hiányoznak. Az utolsó években az ásatási raktárak fosztogatása illetve teljes kirablása következett. Személyesen is érintenek ezek az események, annak a bizánci kolostornak a 6. századi mozaikjait, melynek feltárása egy német ásatás részeként az én feladatom volt, más leletekkel együtt fundamentalista rablók ismeretlen helyre szállították. Nagy valószínűséggel feldarabolták, és figurális motívumonként próbálják eladni.

Ugyanakkor a múzeumokból származó, már ismert darabokat sohasem lehet legalizálni, és sokszor csak hagyatékokban kerülnek elő évtizedekkel később. A legegyszerűbb a sok példányban ismert, egyenként azonosíthatatlan kistárgyakon túladni. Tipikusan ilyenek az érmek, melyek utánpótlását folyamatosan biztosítják az illegális ásatások, de hasonló a helyzet más kistárgyakkal is. Az egyedi tárgyak értékét alapvetően az eredetet igazoló okmányok határozzák meg. Ha a kulturális örökség illegális kereskedelmét megtiltó 1970-es párizsi egyezmény előtti tulajdonjogot igazol valaki, akkor szabadon adható-vehető, és az aukciókon hihetetlenül magas árakat lehet elérni. Ugyanakkor számos kiskapu van, hamisított kiviteli engedélyek, magángyűjtemények fiktív katalógusai, valódi gyűjtemények közé kevert újabban behozott tárgyak. Ha a nagy aukciós házak katalógusaiban azt olvassuk, hogy egy régi svájci gyűjteményből származik, akkor gyanakodhatunk. És itt csak a kereskedelem legalizált formáiról beszéltünk. Igen nagy forgalom lehet a háttérben, ismeretlen mennyiségű a raktárakban pihentetett tárgyak tömege, melyek későbbi vevőkre válnak.

Mit tehet a régészet? Világosan látni kell, hogy a probléma alapja a világ régészeti örökségének sajátos eloszlásában keresendő. Az ősi kultúrák hihetetlenül gazdag öröksége általában fejletlenebb országok területén található, míg a kereslet a fejlett és a feltörekvő államokban generálódik. A gyűjtés mögött befektetési érdekek ugyanúgy meghúzódnak, mint az az igény, hogy a korábbi nagy gyűjtési hullámokból kimaradt régiók behozzák lemaradásukat. És ez nem egyedül a látványos kiállításokkal függ össze, hanem egy olyan kulturális önazonosság megteremtésének igényével, amely a világ történelmének középpontjába helyezi önmagát. Ennek az interjúnak a kereteit messze meghaladja annak az elemzése, hogy miért akarnak gazdasági centrumok egyben kulturális centrumokká is válni. Nem tudom, hogy szomorkodni kell-e azon, hogy a nemzeti vagy lokális identitás központi kifejezőivé váltak a múzeumok a világ gazdagabb részén, de ez a folyamat megállíthatatlan erővel mozgatja az eseményeket. Itt jellegzetes példa az Abu Dzabi Louvre esete, ez ugyanis az egyik legnagyobb vásárló a háttérben, megalapítása, szerződésében a Louvre-ral és a francia állammal olyan számunkra alig felfogható nagyságú összegekről van szó, ahol senkinek nem érdeke, hogy bolygassa a tárgyak eredetét. Rendkívüli kíváncsisággal várom, hogy az idénre eltolt megnyitás után ebből a régióból milyen tárgyak fognak feltűnni ebben az építészeti csodának is számító új múzeumban. Itt nem a kiállításokról van szó egyedül, hanem egy hosszú távú kulturális befektetésről, ami stabilizálja a jelen gazdasági helyzetét.

Természetesen mindez olyan, mint az eredeti tőkefelhalmozás a kapitalizmus kezdetén. Az egyik helyen ott a haszon, de máshol hihetetlen mértékű kulturális károkkal jár. Ebben a helyzetben a szakemberek csak azt tehetik, hogy felhívják a figyelmet a folyamatokra. Sok régész időt és fáradságot nem kímélve harcol az illegális műkincs-kereskedelem ellen, de a lehetőségek korlátozottak. Sokszor a régiségkereskedő cégek a jogi kiskapukat kihasználva támadják meg a régészeket, és az okozott erkölcsi kárra hivatkozva jelentős anyagi kártérítést nyernek a mögöttük álló intézménytől. Jó példa erre, hogy egy német régész felhívta a figyelmet egy Irakból származó aranyedénykére, a régiségkereskedő cég pert indított jó hír megsértése miatt és megnyerte a pert, a múzeumnak pedig fizetnie kellett. Az Amerikai Egyesült Államokban sokan kezdeményeznek új törvényeket, mások a régiségkereskedéseket járják és rámutatnak az illegális darabokra. Sokan sürgetik, hogy nem a tárgyakat kellene védeni, hanem a lelőhelyek egészét. De az eljárások hosszúak és bonyolultak, ráadásul válságrégiókba kell a tárgyakat visszaadni. Más kereskedelmi irányok, mint a gazdag Öböl-államok vagy Japán ellenőrizetlenek maradnak, de itt van a rendkívül ellentmondásos módon működő Svájc is, ahol hatalmas átmeneti raktárakat sejthetünk.

Nem gondolja, hogy a gazdag múzeumoknak önmegtartóztatást kellene gyakorolni a szerzeményezésben? Meddig terjed a múzeumi kurátorok felelőssége, akik esetenként örömmel hunynak szemet a nem mindig meggyőző eredetpapírok fölött?

Természetesen kellene az önmegtartóztatás, sokan gyakorolják is, de ez jelenleg a legtöbb esetben hiú ábránd. Bár van több száz szakember által aláírt egyezmény, hogy bizonytalan eredetű tárgyat nem határozna meg, a kollégák nem egységesek a jelenség megítélésében. Itt nem egyszerűen arról van szó, hogy egy-egy műtárgyat melyik állam birtokol, és kinek van haszna orgazdaként. A terepen dolgozó régész látja, hogy egy-egy eladott darab mögött elpusztított lelőkörülmények, kidobott cserepek tömege, gigantikus mennyiségű megsemmisült információ áll. Az egykori élet már soha vissza nem állítható nyomai tűnnek el. A művészeti múzeumok szakemberei ezt máshogy látják. „Ha már eljutott hozzánk meg kell mentenünk.” „Jobb, ha itt van, mintha egy elzárt magángyűjteményben.” Az illegális kereskedelembe valamilyen módon bekapcsolódó szakemberek sokszor nagy tekintélyű kutatók, tetteikkel szemben a szakma elnéző, bocsánatos bűnnek tartja.  Nyílt viták bontakoztak ki az ékíráskutatók között arról, hogy van-e joga megvásárolni egy-egy gyűjteménynek a piacra került darabokat, és mi legyen a közzététellel. A tudásvágy óriási hajtóerő, és könnyen vezet ahhoz, hogy valaki homokba dugja a fejét. Aki ezért élesen kritizált kutatókat és gyűjteményeket, azt cenzúrával vádolták és sokan a megtámadottak mellé álltak. Volt olyan kutató, aki odáig ment, hogy kijelentse, a tárgyak megvannak, és minden információt tartalmaznak, amire szükségünk van. Minden régész tudja, hogy ez egy cinikus butaság. De mégis megmarad a kérdés: mi legyen az ilyen tárgyak közzétételével? Nincs rá egyértelmű, erkölcsileg is helytálló válasz.

A kurátorok felelőssége egyértelmű, de ők legtöbbször hatalmas nyomás alatt állnak. Érkeznek a pénzek a támogatóktól és vásárolni kell, a lehető legszebb tárgyakat. Sokszor örökségi adóból leírt gyűjtemények kerülnek be a múzeumokba, és vannak közöttük kétes darabok is, melyeket a kurátorok inkább elrejtenek, hogy a többi tárgy a birtokukba kerüljön. Mindenki tudja a szakmában, hogy honnan származtak azok a tárgyak, melyek sok feltörekvő, vagy nagy hagyománnyal rendelkező múzeumba kerültek, de ritka az olyan eset, amikor a közvetlen bizonyítékok arra kényszerítenek gyűjteményeket, hogy visszaadjanak ilyen tárgyakat, és azok is csak kiemelkedő darabokkal történnek meg. Legtöbbször Olaszország, Görögország vagy Törökország perel vissza sikerrel műkincseket.

 

A palmyrai Ba'ál-Sámin-templom lerombolása előtt

 

Palmyra régészeti szempontból átmeneti kultúra volt a görög-római civilizáció és az ókori kelet kultúrái között. Néhány tárgyi emléke a Szépművészeti Múzeum antik gyűjteményében is megtalálható. Mitől volt sajátos ez a kultúra?

Nem is annyira átmenetinek, mint multikulturálisnak nevezném Palmyrát. Ez a sivatag közepén fekvő város politikai értelemben ütköző- és közvetítő állam a Római Birodalom és a Párthus Birodalom (Irán) között. Kezében tartott a keletre menő három legfontosabb kereskedelmi útvonalból kettőt, és ez hihetetlen gazdagságot hozott számára. Az uralkodó rétege arab törzsi hagyományokkal rendelkezett, lakosai között éppúgy megtaláljuk az arabokat, mint az arámiakat és görögöket. Kulturálisan egyesítette a görög-római, a mezopotámiai és az iráni elemeket. Ha valaki a helyszínen jár (ami most nem tanácsos), első benyomása az, hogy római jellegű település, de közelről megfigyelve jól látszanak a helyi sajátosságok, például a selymek mintakincsét követő dekoratív faragott felületek, vagy az oszlopokra helyezett konzolokra állított aranyozott bronzszobrok tömege. Palmyra fontos szerepet játszik az arab öntudatban is, hisz királynője, a híres Zenóbia pár évig birtokában tartotta a Római Birodalom keleti felének nagy részét.

Mi volt a történelmi, kulturális kontextusa az augusztusban felrobbantott palmyrai templomoknak?

A két templom, a nagyobb méretű Bél- és a kisebb, de a pusztításig igen jó állapotban fennmaradt Ba’ál-Sámin-templom egy nagyobb régió vallási centrumai voltak. Az itt tartott ünnepek nem csak a város lakói, hanem a környező arab törzsek számára is meghatározó fontosságúak voltak. Nagy közös lakomákat tartottak itt, melyek erősítették a közösség tudatát. Kevesek számára ismert, hogy a most elpusztított Bél-templom egy mezopotámiai eredetű újévi ünnepség kiinduló és végpontja volt, és a babilóni teremtéseposz egy változatát is előadták itt. Mindkét épület egy számos eltérő elemből származó szinkretisztikus istenvilág tiszteletére épült, melyben a kanaáni, az arab, a görög és a mezopotámiai egyesültek.

Építészetileg főleg az első században épült Bél-templomon látszik több kultúrkör befolyása, a hellénisztikus alaprajzot a bejárat hosszú oldalra helyezésével keletivé alakították át, a párkányokra orientális pártázatot helyeztek, a korinthoszi oszlopfőket iráni előképek után aranyozott bronzból készítették el.

A Ba’ál-Sámin templom már akkor épült, amikor Hadrianus császár látogatása után (a tiszteletére épült diadalívet is elpusztították) a város láthatóan egyre inkább igazodni kívánt római mintákhoz, így az épület megjelenése is ezt tükrözte. Ugyanakkor megmaradtak az oszlopokba faragott konzolok és az építkezést finanszírozó elit rájuk helyezett szobrai, a látvány így helyi ízt kapott.

A két templom az egész sivatagi oázisváros két talán leginkább emblematikus emléke volt. A romváros bűne egyrészt az lehetett, hogy szerepel az UNESCO világörökségi listáján, másrészt elsőszámú turisztikai célpontként a hivatalos Szíria országimázsának részét képezte. Van olyan kutató, aki úgy fogalmazott, hogy multikulturalizmusa épp ellentéte volt annak, amire az Iszlám Állam törekszik.

 

A még ép Bél-templom

 

Ön előad az ELTE BTK Régészettudományi Intézetében most meghirdetett „Mobilitás és migráció a régészetben” című előadássorozaton. Milyen régészeti kérdések felülvizsgálatát teszi szükségessé a Szíriából indult menekültáradat, illetve szolgáltathat-e adatokat régi problémák megoldásához a mostani helyzet?

Ez az előadás alapvetően módszertani jellegű volt, arra koncentrált, hogy milyen eszközei vannak a régészetnek arra, hogy nem csak detektáljon, kimutasson egy-egy migrációt, hanem a részleteit is tudja elemezni. Az egész sorozat apropóját nyilvánvalóan a jelen események szolgáltatták. Nem tudom, mennyiben lehetne új adatokat nyerni jelenkori eseményekből, inkább felhívják a figyelmet olyan részletekre, melyek fölött elsikkadhatott volna a figyelem. Ez a téma csak nálunk új, máshol már évtizedek óta a régészeti kutatás homlokterébe került. Angol genetikusok azzal sokkolják a közvéleményt, hogy az ország férfilakosságának 80 %-a genetikailag 10 ezer évvel ezelőtt elindult szíriai bevándorló leszármazottja. Ez felhívja arra a figyelmet, hogy a régi migrációk történetét magunkban hordozzuk.

Ha a múltnak van valami tanulsága, az az, hogy a történelem népmozgások sorából áll, nem a migráció a különleges, hanem annak hiánya. A nagy regionális különbségek okozta feszültségek újabb és újabb hullámokat fognak elindítani, ezt pedig a történelemben még senkinek sem sikerült megállítani, legfeljebb lassítani. Inkább fel kell készülnünk rá, mint hinni az elkerülhetőségében.

Harc a kulturális örökség megmentéséért

KÖZEL-KELET

A szíriai hadi események cselekvésre késztetik a nemzetközi tudományos világot, hogy dokumentálják és megvédjék a harcoknak és a fosztogatásnak kitett ókori lelőhelyeket, műtárgyakat.

2016. január 01. Pallag Zoltán

Békefenntartókat telepít világörökségi helyszínekre az ENSZ

ÖRÖKSÉGVÉDELEM

Olasz javaslatra békefenntartók vezénylését tervezi az ENSZ olyan veszélyeztetett világörökségi helyszínekre, mint az Iszlám Állam által sakkban tartott Palmyra.

2015. október 10. Pallag Zoltán

Palmyrai boltívet állítanak fel Londonban és New Yorkban

EMLÉKEZET

Az Iszlám Állam által lerombolt palmyrai templom egy építészeti elemét alkotják újra a londoni Trafalgar téren.

2015. december 12. Pallag Zoltán
 
A Múzeumkert története – a fák lombja alól
 
KOMOR RAJZOSSÁG ­– DERŰS FESTŐISÉG. Rippl-Rónai József útja Párizstól Kaposvárig, a Földközi-tengertől a Balatonig
    Muzeumok.hu Rss betöltése...