„Fényes Újhely” - más megvilágításban a Kő kövön

KIÁLLÍTÁS

A sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeumban látható újra a Párizsi Magyar Intézet és a Nagyatádi Városi Múzeum után a Néprajzi Múzeum judaika gyűjteményét bemutató „Kő Kövön” - Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából című tárlat.

Szathmáry-Király Ágnes 2017-03-17 08:53
Cikk küldése e-mail:

Óriási plakátokon kinagyított portrék. Zsidó embereké. Iparosoké, kereskedőké, iskolásoké, köztisztviselőké, munkásoké, egyházfiké. Ezerszínű életek a fekete fehér fotográfiákon. Köztük egy anno Sátoraljaújhelyen készült kép. A tekintetek vonzzák a szemet. Bennük a céltudatosság, a büszkeség, a derű, ami a jövőbe vetett bizakodásból táplálkozott. És amiről mi már tudjuk, hogy hamis illúzió volt számukra. Az 1880-as éveket a helytörténészek csak úgy emlegetik: fényes Újhely. Ebben az időben Zemplén vármegye székhelyén a zsidó hitközségek épületeket emeltek, intézményeket, termelőüzemeket alapítottak. Lett templom, imaházak, iskola, kórház, idősek otthona, népkonyha, leányegylet, tejüzem, bútorgyár. Aztán jött a háború, közelebb került a határ is – ami elvágta a kereskedés északi útját. A 4000 fős zsidóságból mindössze néhány fős közösség lett. Tagjai csendesen belesimultak a többségi társadalomba.  Itt és most, a Kazinczy Ferenc Múzeum kiállítótermében végérvényesen átérezhető ennek a közösségnek a hiánya, azaz a holokauszt bűne, ami nemcsak emberéleteket követelt, hanem egy egész kultúrát semmisített meg a vidéki Magyarországon. Megérthetővé, átérezhetővé válik a pusztítás a Kő kövön kiállítás emberközeli hangneme által.

 

 

Olyan állomásra érkezett a Néprajzi Múzeum gyűjteménye, ahol minden évben egy-egy napra mégis „beköszön” ez a kultúra, vagyis annak mai „átirata”. Augusztus 2-án (tamuz 28.) tömegével érkeznek a világ minden részéből a hagyományos ortodox zsidó öltözetű zarándokok a sátoraljaújhelyi csodarabbi, Teitelbaum Mózes sírjához. Halála óta zarándokhely a régi temető. Az 1920-as években még a csehszlovák határt is megnyitották, és határátlépő nélkül lehetett ezen a napon idejönni. A haszidizmus magyarországi megalapítóját a helyi legendák is említik. A keresztények is jól ismerik a történetet, miszerint a rabbi Kossuth Lajost is meggyógyította, és megjövendölte nemzete iránti elhivatottságát.

 

A sok judaika-emlékhely közül mára csak a két temető és egy imaház maradt meg a tokaj-hegyaljai városban. Éltető és gondolkodó közösségei híján csupán emlékként. Azt juttatva az itt lakók eszébe, hogy egykor a zsidóság szerves része volt a városnak, színesítette kultúráját, építette gazdaságát. Tartalom híján mégsem ismerhetik a térségben élők kellőképp az izraelita közösséget, az ünnepi és mindennapi szertartásaikat, amelyek ezeket az emlékhelyeket töltötték meg élettel, és amelyek megértése egy reális képet alkothatna erről a kultúráról. A Kő kövön időszaki kiállítás éppen e darabjaira tört világ utolsó emlékeit mutatja be tíz tematikus egységbe gyűjtve. Valamennyi témafelvetés címében két szó található: egy jiddis és egy magyar. Utalva arra, hogy a bemutatott gyűjtemény hivatott a zsidó–nem zsidó kapcsolatok megvilágítására is. Bár a tárlatban nem szerepel egyetlen fotón túl más újhelyi vonatkozás – sem tárgyi, sem történeti –, ahogy lépésről lépésre kibontakozik a magyarországi vidéki zsidóság általános képe, úgy fénylik fel a 19. század végi zempléni vármegyeszékhelyé.

 

 

A tárlat rendezőelve, hogy a felvetett témák nincsenek sem kronologikus, sem pedig időrendbe állítva. A látogató bármelyiket megnézheti bármelyik után, összekapcsolhatja őket, miközben szövi a maga hálóját, alakítja látásmódját erről a közösségről, kultúráról. Támpontot adhatnak ugyan a piktogramok, a színkódok, grafikai eszközök, finoman érzékeltetve, hogy a tematikákban hol található átfedés, de a felfedezés útvonalát mindenki maga választja meg, az útját maga kedvére járja be. Helyi vonatkozást keresve álltam meg Bauman József 1910-ben Sátoraljaújhelyen készült képe előtt. A korabeli üvegnegatívról készült fotográfián pajeszos, szakállas férfi néz magabiztosan a kamerába. Kipát és fekete kabátot visel. Ismerős ruhadarabok az újhelyieknek: a Jahrzeit környékén (Teitelbaum Mózes halálának évfordulóján) a régi zsidótemetőben százával fordulnak meg hasonló öltözetű férfiak. Van közöttük, aki ünnepibb ruhadarabot visel: strájmlit – rókaprémes sapkát – és selyem kaftánt. A nők főkötőt. Ezek a ruhadarabok is itt vannak a kiállításban. Hiszen ebben a közösségben rituáléja van a ruházkodásnak is. És aki ezt ismeri, talán már nem méregeti különcként a nyári melegben a régi temető előtt gyülekező megemlékezőket. A tárlat egyik nagy információs tábláján a sulklopfer és a zsinagóga a két hívó szó. A sulklopfer volt az, aki a házak kapuján, ablakán kopogtatva figyelmeztetett az ima kezdetére, hogy mindenki odaérjen a zsinagógába. A helytörténeti ismerettel bíró sátoraljaújhelyi jól tudja, hogy kilépve a mai Kazinczy Ferenc Múzeum épületéből, indulhatna jobbra vagy akár balra, néhány lépés után zsidó egyházi épülethez érne. Az imaház még ma is álló romos épület, a zsinagógát átépítették évtizedekkel ezelőtt. Nem messze a városmagtól, egy zárt tömbben – éppen a múzeum szomszédságában – helyezkedtek el a zsidó közösség vallási és közösségi életének intézményei. Csakúgy, mint más vidéki városban, hiszen ez is amolyan jiddis sajátosság: a zsinagóga közelében épültek fel a szociális intézmények, illetve a rituális terek. Így a szomszédos utcában az iskola, és a Talmud Tóra, a párhuzamos utcákban az imaházak. Vagy éppen a városban működő jótékonysági egyletek: az aggok háza, a népkonyha-egyesület és a leányegylet. Mert jót cselekedni vallási kötelezettség. Ezért is nyilvánul meg a micva és adomány témája látványosan a tárlatban. A kiállítás dísze az 1770-ben alakult pápai betegsegélyező egylet adománygyűjtő könyve 1829-ből. A könyv egyes oldalaira kis zsebeket helyeztek, ezeken olvashatóak héberül az adományozók nevei, belsejükben a pénzösszegekről szóló ígéretek. A digitális vitrinben kiállított adománykönyvet interaktív dokumentáció kíséri nevekkel, családfákkal, fényképekkel. A családtörténetek alapja a héber nevek átírása és az 1848-as pápai zsidó összeírással való összevetés, pl. a Karinthy család felmenői is az adományozók listáján vannak. Izgalmas felfedezések tehetők a barhesz és beszamim, a szédertál és macesz, a kóser és tréfli, a mizrah-tábla és háziáldás, a hanukia és örökmécses hívószavak részletezésénél. A ma Sátoraljaújhelyre érkező zarándokok a régi temető mellett álló épületben végezhetik el rituáléikat. Eddig csak hallomásból ismerték a helyiek, hogy találhatók odabent kóser ételek, fürdő, kétfülű kézleöntő bögrék, tóra, menóra, – a keresztény háziáldáshoz hasonló – mizrah tábla. De mindezek eddig szavak voltak, amelyek itt a kiállításban tartalommal tölthetők meg: miért is ragaszkodnak ezekhez a hétköznapi és ünnepi tárgyakhoz, szokásokhoz a zsidók.

A városban található két temető és a csodarabbi sírja miatt a kiállítás gyász és Kaddis (ima) tematikája hozható a legközelebb az újhelyi emberekhez. A sírokra lerakott kő látványára a tárlat magyarázatot ad: szimbolikája ez annak, hogy Isten előtt egyformán értékes minden ember, illetve emlékeztetnek a sivatagban való temetkezésre. De ismerős a csodarabbihoz cédulán „címzett” kérések, fohászok rituáléja, csak eddig talán kevesen tudták a zempléni városban, hogy ezeket a jiddis kvitlinek nevezi. A magyarázatok kitérnek a temetés és gyász más szokásaira is.

 

 

Végigjárva a tárlatot, le kellett zárnom valamivel a helytörténeti ismeretből és a kiállítás nyújtotta élményből bennem összeálló képet a 19.-20. századi sátoraljaújhelyi zsidóságról. Visszaléptem a hanukia és örökmécses egységhez. Olvasom: A szombat- és ünnepnap bejövetele előtt gyújtott minimum két gyertya a hagyományos értelmezésben arra emlékeztet, hogy „emlékezzél” és „őrizd meg”. Ismeretemből újra felvillan a „Fényes Újhely” kifejezés, ami a zsidó hitközség fejlődésének csúcsán, az 1880-as években született. Eddig csupán a város gazdasági fellendülésére, mozgalmas kulturális életére asszociáltam általa. A Kő kövön című tárlat megértette velem, hogy ez a kifejezés a közös múltra való emlékezésre is hívja a sátoraljaújhelyieket.

Kő kövön

MEGNYÍLT

Kő kövön. Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából címmel nyílt a Néprajzi Múzeum legfrissebb kiállítása, amely a Holokauszt Emlékév hivatalos programja.

2014. október 10. Magyar Múzeumok Online

Közös örökség

KIÁLLÍTÁS

Kő kövön.Töredékek a magyar vidéki zsidóság kultúrájából a Néprajzi Múzeumban.

2015. január 01. Götz Eszter

A kő kemény

MÚZEUMPEDAGÓGIA

A szerző a Néprajzi Múzeum Kő kövön című kiállításában szervezett, vak és gyengén látó csoport két múzeumpedagógiai foglalkozásán vett részt.

2015. június 06. Bán Ildikó
 
A lengyel ulánusok a Jósa András Múzeumban
 
Utolsó felvonás. IV. Károly király koronázása – 1916 a Magyar Nemzeti Múzeumban
    Muzeumok.hu Rss betöltése...