A terror háza / a terror topográfiája

Berlin és Budapest

Ebben az írásban a budapesti Terror Háza és a berlini Topographie des Terrors, tehát két emlékhely-múzeum eltérő stratégiáinak összehasonlításán keresztül teszek kísérletet a mai magyar emlékezetpolitika egyes vonatkozásainak kritikájára.

György Péter 2010-06-28 15:50
Cikk küldése e-mail:

 A szöveg anyaga jelentős részben konkrét múzeumfilozófiai stratégiák és gyakorlatok elemzéséből áll, de a kérdések, amelyeket kikényszerítenek, szorosan összefüggnek a történelem nyilvános használatával, tehát a demokratikus kultúra alapvető problémájával.

Mind a berlini, mind a részben annak hatására létrehozott budapesti intézmény egy-egy konkrét emlékhely rekonstrukcióján keresztül kínál alkalmat arra, hogy jobban megértsük az  emlékezetpolitika, múzeumstratégia, történelemhasználat traumatikus kontextusának súlyát, jelentőségét. Túl mindezen, a német és a magyar példa összevethetősége mellett szól az a tény is, hogy nemcsak a berlini, de a budapesti intézmény mögött is részben a III. Birodalom és annak hosszú, sötét árnyéka áll.

A 19. század végéig csendes berlini Friedrichstadt hirtelen fejlődésnek indult, több múzeum, szálloda is épült a Prinz-Albrecht-Palais közvetlen közelében, s a századfordulót követően a környék a birodalom kormányzati negyedének részévé vált. Így 1933 után a Wilhelmstrasse melletti Prinz-Albrecht, illetve Anhalter Strasse épületei nem véletlenül keltették fel a Gestapo és az SS vezetőinek figyelmét, akik pillanatokon belül kisajátították őket. A Prinz-Albrecht Strasse 8-as számú, 1905-ben befejezett iskolaépületből a Gestapo, az 5-ös számú épületből az SS egyik székháza lett. A Wilhelmstrasse 98-101-ben ugyancsak Gestapo- és SS-irodák voltak, a Prinz-Albrecht-Palais az SD és az SS székházává változott, a Wilhelmstrasse 103-104-et pedig az SD irodái foglalták el. A Wilhelmstrasse 106-ban, az ún. "Angriff" házban ugyancsak SS-, SD-irodák voltak, ahogyan az Anhalter Strasse 13-ban is. Az egymással érintkező épületeket jelentős részben átalakították, a Gestapo-székház déli szárnyát börtönné építették át. A világháború, illetve a bombázások során az épületek egy része teljesen megsemmisült, a megmaradt romokat a kora ötvenes években számolták fel. (Nem mellékesen a hatvanas évek elején ugyancsak lerombolták a csekélyebb mértékben sérült Etnológiai Múzeumot, míg a megsemmisült Gestapo-székház melletti múzeumépületet végül renoválták, s így ma a Martin Gropius Bau jelenti a Topographie des Terrors közvetlen szomszédságát.) A hatvanas évek elejére a jelentős részben lerombolt Wilhelmstrasse déli részén a történelem nyomaitól teljesen megszabadított, üres terület alakult ki, amelynek jövőjével kapcsolatosan az egyik legjellemzőbb terv 1956-ból származik. Kreuzberg újjáépítésének részeként felmerült például egy helikopterleszálló-pálya kialakításának az ötlete, ám a hidegháborús kultúra oly jellemzően futurisztikus ideáját végül lehetetlenné tette az 1961-ben felépült fal, amely a Wilhelmstrasse és a volt Prinz-Albrecht Strasse (akkortájt a kommunista ellenállóról, Käthe Niederkirchnerről elnevezett) sarkán húzódott, s így alapvetően megváltozott a terület urbanisztikai kontextusa. A Wilhelmstrasse romjai, illetve a rejtelmes módon teljesen épen maradt, hatalmas Reichsluftahrtministerium, Göring légügyi minisztériumának megalomániás modern épülete egyaránt a fal túloldalára került. A Prinz-Albrecht-Palais volt kertjében 1981-ben egy autodrom, egy dimbes-dombos tanpálya épült. A Nyugat-Berlin keleti oldalán lévő városi térben így a III. Birodalom árnyai felidézhetetlenné váltak.

 Ugyanakkor az 1970-es évek végétől különféle társadalmi csoportok kezdték újra felfedezni a "Prinz-Albrecht-terrain"-t, s követelni, hogy állítsanak emlékművet a fasizmus áldozatainak a részben parkolóként, autósiskolaként szolgáló, részben továbbra is üresen álló telken. A Martin Gropius Bauban 1981-ben megnyílott kiállítás, a Preussen - Versuch einer Bilanz (Poroszország - összegzésféle) a múzeum melletti üres területre irányította a közfigyelmet. A berlini szenátus 1982-ben nemzetközi pályázatot írt ki a volt Prinz-Albrecht-Palais helyén lévő terület rendezésére. Jürgen Wenzel és Nikolaus Lang, az első díjas berlini tájépítészek makettje igen szép és rendezett parkot mutat, de a történelemnek, illetve az ezen a helyen történteknek továbbra sem lett volna nyomuk. A politikai viták nyomán a szenátus végül elállt a neutrális művészeti projekt megvalósításától, s egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy ugyanaz a hely, amely pár éve még a felejtés tere volt, a nyilvános emlékezet hiányának kérdését kényszeríti ki. A Prinz-Albrecht-terrain félreérthetetlen seb lett Nyugat-Berlin városi szövetében, s a múlt feltárása, az archeológiai tevékenység megkezdése kínálta a terápia lehetőségét. Az Akademie der Künste , illetve a Verein Aktive Museum, intézmények és aktivista csoportok mentén szerveződött alkalmi koalíciók tették világossá, mit jelent a gyakorlatban a történelem nyilvánossága, a hozzáférés a múlthoz: a cselekvést. A terület állapota, elfogadhatósága vagy épp tűrhetetlensége világossá teszi számunkra, hogy mit jelent a "morális földrajz". Az újabb nemzedékek - okkal és joggal - elrejtett nyomokat, feltárásra váró romokat láttak ugyanott, ahol elődeik parkolót és autósiskolát. Térkép lett a táj, amelyet a történeti idő egy pontján állók másként olvastak, láttak, mint elődeik: s ami addig jelentés nélküli volt, az kísérteties lett; ami addig a mindennapi élet jelenbe zárt tere volt, az hirtelen a történelem szellemének olvashatóvá válását jelentette. Végül 1987-ben, a város 750 éves fennállásának ünnepén került sor a terület archeológiai megbontására, az első spontán feltárásokra. Előkerült a föld alól az SS-konyha, a börtön romjai, és a napfényre került múlt igazi sokkot jelentett. A feltárt részek fölé ideiglenes tető is került: a Gestapo-székház nyomai bekerültek a kortárs jelenbe, ha csak részben is, de már láthatóvá váltak. Még állt a fal, amikor közvetlen közelében megnyílt az ideiglenes szabadtéri kiállítás, amely a feltárásokat értelmezte, dokumentálta, illetve konzerválásukról is gondoskodott. Kevéssé volt látványos, de magától értetődően igaz. Feltárás volt, nem rekonstrukció: amit a néző látott és amit tanult, pontosan fedte egymást. A terror topográfiája nem metafora volt, az emlékhely múzeumi gyakorlatát jelenti mind a mai napig.

 1989 után a terület jelentése megváltozott, jelentősége tovább nőtt. Az eredeti nevét visszakapó Prinz-Albrecht Strasse egy szakaszán megőrzött fal a hirtelen múlttá vált kortárs történelem része lett, újabb, nem várt, nem tervezett archeológiai rétege ugyanannak a feltárásnak. A Topographie des Terrors használata - nyilvános térként, történelmi emlékhelyként, múzeumként - a megváltozott kulturális-politikai térnek megfelelően alakult át - miközben az  ideiglenes kiállítás a lebontott fal egy megőrzött része mögött egyike lett az új Berlin fontos emlékezetpolitikai intézményeinek. Sokan keresték fel, egyértelműen bekerült a város mentális térképébe. A Topographie des Terrors - számtalan vita ellenében is - a civil mozgalom és a városi hatóság közötti együttműködés előnyeire példa. Mindez elképzelhetetlen lett volna, ha nem egy közcél, a német demokrácia érdekében kívánja használni bármelyik fél is a múltat. 1993-ban új, ismét nemzetközi pályázatot írtak ki, amelyet a nagyszerű svájci építész, Peter Zumthor nyert meg. Közben persze nem pusztán az emlékhely közvetlen környezete, de egész Berlin emlékezetpolitikai térképe is folyamatosan átalakult. A Topographie des Terrors mellett új emlékezetpolitikai intézmények jöttek létre, amelyek nem egy szempontból híresebbek lettek a Prinz-Albrecht strassei, még mindig ideiglenes kiállításnál. A közelben felépült a Libeskind-féle Jüdisches Museum, majd a Mahnmal, tehát az elpusztított európai zsidók emlékműve. Mindkét épület, illetve emlékmű a nemzetközi nyilvánosság előtt zajló hosszú viták után vált olyanná, amilyennek ma ismerjük. Közel esik a Friedrichstrasse, azaz a Checkpoint Charlie a Prinz-Albrecht Strasse sarkához, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az ott történek feltárására, rekonstruálására, ismertetésére kell koncentrálni, hiszen ez teremtheti meg a Topographie des Terrors félreismerhetetlenségét. Mindez egyre kevésbé kedvezett a mindig drága és látványos épületeket tervező Peter Zumthor munkája megítélésének: ezen a helyen sokkal inkább a megmaradt romok feltárására, illetve az 1945 utáni ahistorikus pusztaság rekonstrukciójára, mint egy mindezt elfedő új épületre volt szükség. S persze a Mahnmal globális látványosságának árnyékában egyre nehezebben volt elképzelhető még egy hasonló súlyú szimbolikus épület. A harmadik, immár sikeres pályázatot 2005-ben írták ki, melyet Ursula Wilms berlini építész és az aacheni Heinz W. Hallmann kertépítész nyert meg. A kiírás világossá tette, hogy az új épületnek hagynia kell a helyet megszólalnia, azaz a nyitott seb, a történeti idő archeológiájának, nyomainak láthatóvá tétele minden másnál előbbre való. A 2010 májusában átadott épületnek a történelmi, az 1933 utáni állapotok nyomainak rekonstrukcióját kell szolgálnia, még akkor is, ha az egykori épületekből mára szinte semmi sem maradt. Létükre, a topográfiára részben csak az a tizenöt információs tábla emlékeztet, amelyek végigvezetik a látogatót a III. Birodalom terrorszervezetei által elfoglalt terület egészén. A nyomokkal teli üres tér közepén  helyezkedik el a négyzet alaprajzú, fémrács szerkezet façade-dal borított épület, amely az építész szándéka szerint kifejezetten ideiglenes benyomást kelt, s minden nézete a kevés feltárt rom láthatóságát szolgálja, segíti elő. A szinteltolások, az építészeti pátosz radikális visszautasítása, az épületet körülvevő, krampácskövekkel borított "udvar" a hajdani park helyén, az autodrom nyomait is őrző elvadult városi dzsungel, mindez együtt valóban nem pusztán a  melankolikus szomorúság kiváltására alkalmas, de világossá teszi, hogy az emlékezés egyben aktív tanulás, a volt színhely bejárása a terror működésének, gyakorlatának bemutatása is. Minden információ kérlelhetetlenül pontos. A Topographie des Terrors látogatói egy tanulmányi kiállítást is látnak. A helyet Lernortnak hívják. Akik idejönnek, a saját jövőjük érdekében kívánnak tanulni, s erre a legalkalmasabb az eredeti színhely módszeres bejárása. A múzeum emlékezetpolitikája, autenticitáshoz való viszonya messze nem egyedülálló: hasonlót láthatunk a sachsenhauseni vagy a buchenwaldi koncentrációs tábor múzeuma, a kölni EL-De Haus, az 1933 előtti áruházépületben berendezett Gestapo-székház kérlelhetetlenül pontos múzeummá alakítása esetében is. Azaz: a német emlékhely-múzeumok módszertana és pedagógiája többet tart az értelem által felkavart érzelmekről, mint a Terror Háza.

 A 2002-ben nagy állami ceremóniával átadott Terror Háza esetében a múlt birtokbavételét ugyancsak a felejtés évtizedei előzték meg, igaz, Budapesten semmiféle civil mozgalomról nem volt szó. A Terror Háza a jobboldali politikai elit azokban az években megfogalmazódó múltpolitikájának köszönheti létét, s az, úgy tűnik, hogy meghatározta a kialakításával kapcsolatos elvárásokat. Az Andrássy út 60., a 19. század végén épült neoreneszánsz bérpalota előbb a nyilaskeresztes mozgalom központi irodája, a Hűség Háza - ahogyan Szálasi mozgalma idején nevezték - volt, majd a nyilas puccs után gyilkosságok és kínzások színtereként is használt börtön lett. Az épületet 1945 telén átvették a kommunisták, és a Péter Gábor irányította PRO, majd ÁVO, ÁVH költözött be. Funkciói - ami a gyilkosságokat és kínzásokat, illetve a börtönt illeti - azonosak maradtak, az ÁVH székházaként szolgáló épület talán a legrosszabb hírű házzá lett Budapesten. 1956, az ÁVH feloszlatását követően a Chemolimpex, a Magyar Vegyiáru Külkereskedelmi Vállalat irodaházaként érte meg 1989-et. Az egykori használat nyomai gyakorlatilag teljes egészében eltűntek, a pincebörtönök helyén, mint ahogy az a Terror Háza lépcsőházában elhelyezett feliraton is olvasható, KISZ-klub létesült. A Kádár-rendszer évtizedei alatt az épület története is feledésbe merült, pontosabban az elfojtott emlékek láthatatlan, virtuális archívumában kapott helyett. 1989 után viszont fokozatosan visszakerült a történeti emlékezet által számon tartandó színterek listájára, s nyilvánvaló módon keltette fel az első Orbán-kormány - ideológiai - érdeklődését. Első pillantásra az Andrássy út 60. ideális megoldásnak tűnt. A két önkényuralmi rendszer által használt épület, amelynek segítségével a demokratikus társadalomnak megfelelő, modern jobboldali narratíva megteremtésében érdekelt kormány pontosan érzékeltetheti a távolságot ideológiai ellenfeleitől. Az autentikus emlékhely rekonstrukciója, mint ahogy a német példák is mutatják, megfelelőnek tűnt a nemzetközi muzeológiai, emlékezetpolitikai trendeknek: s a Terror Háza ideális esetben valóban átírhatta volna a végtelenül zavaros budapesti emlékezetpolitikai térképet. 2000-ben már látható volt, az 1989 óta megtett lépésekből semmiféle konszenzuális és konzekvens múltkonstrukció nem tűnt elő. A 301-es parcella végleges kialakítása - Boross Péter személyes felelősségétől nem függetlenül - gyakorlatilag máig ható morális csődhöz vezetett. A Nemzeti Panteon, illetve az 1956-os emlékmű nemzetiemlékezet-konstrukciókban való használhatatlansága megkerülhetetlen, súlyos probléma, amelynek megoldására semmiféle reményt nem látok. A Szoborpark inkább az államszocializmus szobrászata Disneyland-gettójának tűnik, és ezen a roppant kreatív Eleőd Ákos építész által kieszelt újabb és újabb pszeudoemlékművek sem segítenek. A holokauszt-emlékhely Páva utcai, gettón kívüli elhelyezése ugyancsak érthetetlen volt, s mindez tovább növelte az Andrássy út 60-at érintő elvárásokat. A Schmidt Mária főigazgató mellett számos történészből, muzeológusból álló csapat nem a hely rekonstrukciójának, inkább ideológiai illusztrációjának módszerét választotta. S nem is elsősorban a múzeumi kérdéseket nyilvánvalóan elkerülő s valóban igen tehetségesen kialakított látványosságokat tartalmazó termekről, a hamis/eredeti és pszeudodokumentumok kultúrájának kialakításáról van szó. A pincében berendezett börtönrekonstrukció a legjobb példája ennek a hamis/eredeti kérdését is megsemmisítő belsőépítészetnek. A börtöncellák - a szűken mért szöveges információkkal ellentétben, amelyek a tárgyi igazságra hívják fel a figyelmet - ebben az állapotban soha nem léteztek. Berendezésük, elosztásuk a történeti tudás alapján rekonstruált látványosság, semmi több. Hasonlóan zavarba ejtő a dokumentumfotók használata. A Terror Háza pincéjében kiállított fényképeken például egymás mellett láthatók a kommunista és a nyilas tettesek, ami önmagában véve is abszurd eljárás, de ami még kínosabb: a neveket egy-két esettől eltekintve semmiféle életrajz nem kíséri, tényleges tudásátadás egyszerűen nem követi. Hasonló a helyzet az áldozatokat ábrázoló fényképekkel. Esetükben szintén sejtelmünk sincs, melyikük melyik rendszer áldozata volt. Mindez persze nem véletlen, annak a doktrínának a logikus következménye, amely a két önkényuralmi rendszer azonosságát hirdette. A Terror Háza története - sajnos - távolról sem sikertörténet, s nem pusztán a magyar nyelvű kritikákról van szó. A nemzetközi múzeumi, emlékezetpolitikai szakirodalom is javarészt ambivalens, népszerű, de erősen kritizált intézményként számol be róla.

 Azt hiszem, ennyi év után világosan láthatjuk, hogy a muzeológiai és emlékezetpolitikai hibák sorához a módszertani tévedéseken át vezetett az út. Ahelyett, hogy felkeltené, inkább kioltja a kíváncsiságot a tény: az Andrássy út 60-at valójában csak látványosságnak, metaforának tekintik. A látogató valóban abban a térben jár, ahol valamikor a rémségek megtörténtek, de egyetlen pillanatra sem találkozhat a történeti időben tényleg megtörténtekkel, jelesül a felejtés nyomaival, a Kádár-rendszer évtizedeinek használata alól kibontható, mégoly kevés eredeti dokumentummal, csak és kizárólag a kreatív fantázia szülötteivel.

A Terror Háza építésének évében, 2001-ben jelent meg Volkhard Knigge, a Buchenwald Emlékhely igazgatójának nagy hatású esszéje (kiadója a Stiftung Topographie des Terror, címe: Körlevél az emlékhelyekről). A Búcsú az emlékezéstől, a németországi KZ-emlékhelyek tevékenységének szükségszerű változásáról (Abschied von der Erinnerung - Zum notwendigen Wandel der Arbeit der KZ-Gedenkstätten in Deutschland) című tanulmányban a szerző saját, a buchenwaldi emlékhely tábormúzeumában eltöltött évei alatt szerzett tapasztatai alapján veti fel az emlékezéstől való búcsú több szempontból kétségbeejtő lehetőségét. Ne felejtsük el, hogy Knigge helyzete és tapasztalatvilága részben hasonlatos volt a Terror Háza kialakításán dolgozókéhoz: hiszen Buchenwaldban is a náci múltat követő szovjet tábor, majd a kommunista emlékezetkultúra üres pátoszának emlékei alól kellett "kiásni", azaz rekonstruálni az NS Zeit idején történteket. Knigge döntő érve azon a - Magyarországon is kétségtelenül érvényes - felismerésen alapul, amelynek megfelelően az emlékezés sikerét nem a morális elégtétel megteremtéséhez szükséges retorika segíti elő - amit a Terror Házában is láthatunk -, hanem az a traumatikus tudás, amely az elháríthatatlan igazsággal való szembesülésből származik, s amely az én újraformálásához, újradefiniálásához is vezet. Az a német nyelven oly kérlelhetetlen pontossággal megfogalmazott norma, amelyet Erinnerungsimperativnak, tehát az emlékezés/emlékezet parancsának, szükségletének hívhatunk, nem elsősorban morális ítélkezés, hanem a történelmi megismerés reményével áll szoros összefüggésben. A Terror Háza viszont az etikai ítélkezés kiváltására hivatott látványosságokra és nem a kérlelhetetlen önvizsgálat metamorfózisának stratégiájára épít. Holott arra semmi sem lenne alkalmasabb, mint az emlékhely, amelyben a térbeli azonosság által teremtett trauma elháríthatatlan.

 Attól tartok, hogy nincs Budapesten egyetlen olyan emlékhely sem, ahol a látogató valóban rákényszerülhetne arra, hogy elvégezze magában azt a munkát, amelynek során a múltban elkövetettekkel való viszony személyes tudássá válhatna. Hogy mire való, illetve hogyan működik a tudás által megteremtett személyes emlékezet? Egy németországi előadása után az alábbi szavakkal fordult egy német fiatalember a holokausztkutató Raul Hilberghez: "Why did we do it?" Azaz habozás nélkül beleértette magát az elkövetők közösségébe. Semmire sem lenne nagyobb szükségünk annál, hogy az új nemzedék megértse: a nemzeti örökség annak felismerése, hogy elődeink voltak azok, akik a bűnöket elkövették, nem egyszerűen mások, idegenek. Egy olyan korszakban, amikor a fiatal nemzedék társadalmi fantáziáját a társadalomtörténet tényeinél beláthatatlanul jobban foglalkoztatja a radikális szélsőjobb romantikus hazugságainak és neonáci aljasságainak mitológiája, válik igazán világossá, hogy demokratikus közösségek miért elképzelhetetlenek emlékezetpolitikai konszenzus nélkül.

A múzeumok módszertani kérdései tehát messze nem a (hazánkban nem túlságosan erőteljesen képzett) múzeumi szakmára tartozó problémák csupán: ellenben a történelem nyilvános használatának racionális kereteit teremthetik meg. A nemzethez tartozás érzését nem lehetséges olyan infantilis metapolitikai pszeudoélményekkel megteremtetni, mint a Nemzeti Vágta vagy a Gerő András által javasolt Büszkeség Háza (Magyar Arc) ugyancsak látványosság-hungarikum múzeum ötlete. A demokratikus társadalmak működtetéséhez szükséges nemzeti identitást a traumatikus történelem ránk tartozásának megértése garantálhatja. Nem arra van szükség, hogy a fiatal nemzedékek személyes bűntudatot érezzenek azért, amit elődeik elkövettek. De arra igen, hogy tudják: az elődeik mit követtek el. Ezt a traumatikus tudást nem lehet sem pszeudoerkölcsi elégtétellel, sem apolitikus nemzeti látványosságok pszeudoközösségi élményével kiváltani.

A Terror Háza és a Büszkeség Háza mellett - és talán helyett - itt az ideje a tudás házainak, a múzeumoknak hatékony, a tények ismeretén alapuló emlékezetpolitika szempontjai szerinti működtetésére.

(Volhardt Knigge: Abschied von der Erinnerung - Zum notwendigen Wandel der Arbeit der KZ-Gedenkstatten. Gedenkstatten Rundbrief, Nr. 100 4/2001 136-143. old.; Raul Hilberg: The Politics of Memory. Ivan R. Dee, Chicago, 1996. 175. old.; Frazon Zsófia - K. Horváth Zsolt: A megsértett Magyarország. A Terror Háza mint tárgybemutatás, emlékmű és politikai rítus. Régió, 2002. 4. sz.; Radnóti Sándor: Mi a Terror Háza? Élet és Irodalom, 47. évf., 4. sz.; Rényi András: A retorika terrorja. Élet és Irodalom, 47. évf., 27. sz.; Rév István: A Terror házának előképeiről. Élet és Irodalom, 47. évf., 12. sz.; Tony Judt: A Háború után. Európa története 1945 óta. Európa, Bp., 2007. 506-507. old. Nikoai Vukov: Visualisation of the Past in Transition: Museum Representation in Hungary, Bulgaria and Romania afzer 1989. In: Sofia Working Papers Series, 2009. 2 3-19. old. Craig Young and Duncan Light: "Communist Heritage Tourism" between economic development and European integration. In: Heritage and Media in Europe. Weimar, 2006, 249-261. old.; Stuart Bruch - Ulf Zander: Preoccupied by Past. Scandia, 74. 2. 2010. 53-73. old.)

Múzeumkritika
LIV. évfolyam 24. szám, 2010. június 18.
nyomtatható verzió hír küldése
Bookmark and Share
Élet és Irodalom

A cikk az Élet és Irodalom, LIV. évfolyam 24. számában, 2010. június 18-án jelent meg, amely az És honlapján elektronikusan is olvasható. Az írás a Magyar Múzeumok oldalán a szerző és a közlő lap hozzájárulásával jelent meg.

Köszönjük!

A képek forrása: Bildwerk/Stiftung - Topographie des Terrors; Terror Háza, Budapest

 
A lengyel ulánusok a Jósa András Múzeumban
 
Utolsó felvonás. IV. Károly király koronázása – 1916 a Magyar Nemzeti Múzeumban
    Muzeumok.hu Rss betöltése...